Wigner Jenő, Nobel-díjas fizikus, vegyészmérnök, az atombomba egyik fejlesztője, 118 éve született.
Wigner Jenő a Budapesti Műegyetemen kezdte vegyészmérnöki tanulmányait, majd a berlini Technische Hochschulén folytatta, doktorátust is itt szerzett 1925-ben. Ezt követően rövid ideig Budapesten dolgozott bőrgyári vegyészmérnökként, illetve 1928 és 1930 között a berlini műegyetemen tanított, majd 1930-ban emigrált az Egyesült Államokba, ahol a princetoni egyetemre került. A harmincas évek végén kiterjesztette kutatásait az atommagokra is, kifejlesztett egy fontos általános elméletet az atommag-reakciókra. Szilárd Leóval és Teller Edével együtt ő győzte meg Albert Einsteint és rajta keresztül az amerikai elnököt az atombomba-kutatások fontosságáról. A negyvenes évek elején az atomenergia békés felhasználásának úttörője lett: 1941-ben ő tervezte meg az első, kísérleti atomreaktort, és ő ajánlotta, hogy a neutronok lassítására vizet használjanak. A háború idején Fermivel dolgozott együtt az első láncreakció megvalósításán, és a kvantummechanika területén is fontos kísérleteket végzett, azonban nagyon letörte, amikor látta, hogy Hirosimára és Nagaszakira ledobták a bombát. Ugyanakkor, továbbra is úgy gondolta, hogy az atombombára szükség volt.
Az 1950-es években elkeserítette Enrico Fermi, Einstein és Neumann halála, valamint a Manhattan-projekt vezetője, J. Robert Oppenheimer elleni politikai támadások. 1960-ban, amikor már a matematikai fizika nagy alakjai közé sorolták, megírta legismertebb nem fizikai tárgyú tanulmányát, a mára klasszikussá vált „The Unreasonable Effectiveness of Mathematics in the Natural Sciences”-t (A matematika meghökkentő hatékonysága a természettudományokban). Ebben a tanulmányban amellett érvelt, hogy a fizikai fogalmak eredete a biológiában és az észlelésben gyökerezhet, és hogy az a szerencsés egybeesés, hogy a matematika nyelve ennyire tökéletesen alkalmas a fizika leírására. Sokszor nem csak az eredeti probléma leírására alkalmas, hanem azon tovább mutatva, újabb jelenségeket is megjósol (pl. ahogy a tárgyak mozgását leírták a Földön, ugyanez a bolygók pályájára is igaz)
Az atommagok és az elemi részek elméletének fejlesztésért 1963-ban kapott fizikai Nobel-díjat, megosztva Maria Goeppert-Mayerrel és J.H.D. Jensennel. A Magyar Tudományos Akadémia 1988-ban választotta tiszteletbeli tagjává. 93 éves korában, Princetonban halt meg.
Számos történet maradt fenn Wigner Jenő szokatlanul megnyerő modoráról és udvariasságáról: egyszer fiatalemberként a füvön feküdt egy városi uszodában Göttingenben, a német csillagász Heckmannal. Heckman látta, hogy a hangyák felmásztak Wigner jobb lábára és megcsípték. Erre megkérdezte tőle, hogy miért nem öli meg a hangyákat. – Mert nem tudom, melyik volt – válaszolta.
Egy alkalommal előadásának végén a hallgatóság egyik tagja jelentkezett, hogy feltegyen egy kérdést. Miután meghallgatta, csak ennyit válaszolt: „A nevem Mr. Wigner.” A kérdező meglepetten megismételte a kérdését. Ugyanazt a választ kapta: „A nevem Mr. Wigner.” Végül valakinek sikerült feloldania a patthelyzetet azzal, hogy rámutatott, Wigner egyszerűen zavarban volt, mert nem tudta a hallgató nevét. Túl udvarias volt ahhoz, hogy megkérdezze, így bemutatkozott, annak reményében, hogy megtudhatja.
Formális és kötetlen tudományos találkozókon, amikor valaki kapkodva előhozakodott a maga elméletével, gyakran megállította: „Nem értem!” Sohasem volt elbizakodott, sose félt, hogy bolondnak nézik. Tudós létére meglehetősen babonás volt, nem állhatta, ha 13 számla volt a zsebében, és ha jó hírt hallott, azonnal lekopogta valamilyen fából készült tárgyon.
Élete végéhez közeledve gondolkodásmódja filozofikusabbá vált. Memoárjában ezt írja: „Az élet teljes jelentése, minden emberi vágy együttes értelme, egy olyan alapvető rejtély, ami meghaladja felfogóképességünket. Amíg fiatal voltam, dühös voltam a dolgok ezen állása miatt. Mára megbékéltem vele. Még megtiszteltetésnek is tartom, hogy közöm lehet ehhez a rejtélyhez.”
