Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (1813 – 1901) olasz zeneszerző, korának legtöbbet játszott operaszerzője, 207 éve született.
Szülei kocsmárosok voltak, a család szegény volt, de amikor Verdi zenei tehetsége megmutatkozott, támogatták őt. 12 éves korára kinevezték a helyi templom orgonistájának, és hamarosan Bussetóba költözhetett, hogy megkezdje zenei tanulmányait. Ezután Antonio Barezzi zenerajongó kereskedő vette pártfogásába, és több zeneművet rendelt tőle a helyi Filharmóniai Társaság számára. Biztatására 1832 májusában Verdi Milánóba utazott, hogy felvételizzen a konzervatóriumba, de megbukott. Milánóban maradt, és magánúton tanult tovább.
Idővel karmesteri munkákat is vállalt, és ennek köszönhetően megismerték. 1835-ben visszatért Bussetóba, ahol megpályázta a Filharmóniai Társaság igazgatói posztját. 1836 márciusában megkapta hivatalos kinevezését, két hónap múlva pedig feleségül vette Barezzi leányát, Margheritát. 1838-ban lemondott posztjáról, és visszaköltözött Milánóba, ahol benyújtotta a Scalának első operáját, az Obertót.
A sikeres bemutató után az operaház még három opera komponálására kérte fel. 1838-ban azonban meghalt a lánya, 1839-ben a fia, aztán 1840-ben a felesége – Verdi lelkileg összeomlott, és megpróbált kihátrálni a Scalával kötött szerződésből, de sikertelenül. Élete első vígoperája, A pünkösdi királyság (Un Giorno di Regno) akkora kudarc lett, hogy utána több mint 50 évig nem is írt komédiát. 1842-ben megírta a Nabuccót, amelynek politikai felhangjait a szabadságra vágyó olasz nép azonnal felismerte. A következő nyolc évben tizenkettő operát komponált, köztük A két Foscarit, az Attilát és a Macbethet. 1851-ben megírta a Rigolettót, amivel megalapozta világhírét.
Az Aida (1871) után tizenöt évig nem írt újabb operát. Eközben beválasztották az olasz szenátusba, ahol öt évig tevékenykedett, átdolgozta több korábbi operáját, és megírta a Requiemet (1874). A Simon Boccanegra átdolgozása közben ismerkedett meg Arrigo Boito költő-zeneszerzővel, akinek szövegkönyveiből született meg a Verdi életművét megkoronázó két utolsó operája, az Otello (1887) és a Falstaff (1893). Az Otello premierje után Verdit és a szövegíró Arrigo Boitót hússzor tapsolta vissza a közönség. A lelkes olaszok aznap éjjel saját kezükkel húzták vissza Verdi hintóját a hotelig, és még órákig énekeltek az erkélye alatt.
Híre megelőzte őt mindenhol: ha valaki levelet akart küldeni a mesternek, címzés gyanánt elég volt csak a következőt a borítékra írni: Maestro Verdi, Italia. 46 éves korában visszavonult a zeneszerzéstől, hogy a földművelésnek és a vadászatnak szentelje idejét. Mind a 21 operájának ültetett egy-egy facsemetét, és minden reggel pontban 5 órakor kelt, hogy még reggeli előtt megnézze a facsemetéit és a lovait. 3 évvel később azonban visszatért a zenéhez. Élete végén egyházi műveket írt. 1901-ben halt meg agyvérzés következtében Milánóban. Saját korábbi kérésére, temetése egyszerű volt, zene nélkül. Egy hónappal később az állami ceremónia viszont az addigi legnagyobb tömeget vonzó esemény lett Olaszországban.
Verdi és Wagner soha nem találkoztak, de egyikük sem kedvelte a másikat és annak zenéjét. Hatása óriási: a századforduló olasz operaszerző nemzedékére (Puccinire és kortársaira) gyakorolt közvetlen hatásán túl közvetve, Wagnerhez hasonlóan, erősen hatott az opera 20. századi fejlődésére is. Műveit ma is nagy sikerrel játsszák világszerte, és néhány részletük igazi slágerré vált, mint például a La donna è mobile(Az asszony ingatag) a Rigolettóból vagy a Brindisi a Traviatából.
forrás: BTF blog /Verdi
