A Cinemusic ezen a héten vasárnap délután Patrick Doyle skót zeneszerzőt látja vendégül. Jöjjön most a világhírű komponista fiatalkorából néhány kevéssé ismert tény, amelyekről ő maga mesélt egy skót lapnak adott interjújában.
„Az uddingstoni Birkenshaw-ban születtem és nevelkedtem, 13 gyermek közül hetedik vagyok. Anyám és apám csodás énekesek voltak, nővéreim is énekeltek és játszottak valamilyen hangszeren. Mi egy nagy és elképesztően zajos család voltunk. A mai napig tudok zenét írni úgy, hogy hatalmas zaj van körülöttem. Kivéve, ha valaki labdát pattogtat vagy ritmust dobol valamin. Ez az egyetlen dolog, ami megállít.
Amikor fiatal voltam, játszottam egy glockenspiel-en, harangjátékon, amikor pedig elkezdtem az általános iskolai tanulmányaimat az uddingstoni Szent János iskolába, felfedeztem egy zongorát a díszteremben. Emlékszem, izgatottan kinyitottam a nehéz fedelet, és felismertem, hogy a billentyűk elhelyezkedése megegyezik a kis harangjátékoméval és hogy ezen én tudnék zenélni…és akkor bejött a portás és azt mondta, hogy zárjam le a fedelet! Régi zenetanáraim Eddie Morrison, Inga Marshall és Edith Ferguson viszont, hatalmas hatással voltak az életemre. Van egy képem Edithről az íróasztalom felett, a Shepperton Stúdióban. Sok szempontból kinyitotta előttem a zene világát. A Lanarkshire Ifjúsági Zenekar és az iskolai fúvószenekar tagja voltam. Rendkívül fontos volt, hogy a zenélés az iskolai tanrendünk része legyen, és én hatalmas tapasztalatot szereztem az akkori zenetanítás segítségével. Tisztában vagyok azzal, hogy askóciai iskolákban a zenei oktatás terén jelenleg milyen sok megszorítás van és azt kívánom, bárcsak jobban támogatnák a zenei oktatást.
Nemrégiben készítettem el egy 1927-es némafilm zenéjét, amelynek címe It. Észak- és Dél-Lanarkshire-i fiatalokkal állítottuk össze, és a hamiltoni Town House-ban adtuk elő. Fantasztikus élmény volt. Ezeknek a fiataloknak a tehetsége egyszerűen fenomenális, imádtam ezt a koncertet, az élményt és ez egyébként felerősítette a zenetanítás értékét is az iskoláinkban. Annyi tehetség van Skóciában. Fiatalemberként csatlakoztam egy ifjúsági zenekarhoz, majd az akkori Skót Királyi Zenei és Drámai Akadémia ösztöndíjasa lettem. Ez hatalmas dolog volt számomra, és persze hatalmas változás is. Soha nem gondoltam, hogy valóban bejutok. Láttam minden színdarabot, amit előadtak és minden koncertre elmentem. Ott ismerkedtem meg feleségemmel, Lesley-vel, aki színházmenedzsmentet és jelmeztervezést tanult. Rendkívüli ember. Ő a múzsám és a mentorom.
Mikor végeztünk a képzésen, vettünk egy lakást Yorkhillben és egy évig zenetanárként dolgoztam a Hillhead High-ben. Majd a Citizens Theatre-be mentem, ahol becsatlakoztam egy olyan programba, amely drámai előadásokat vitt el iskolákba. Az egyik színdarabjukat még iskolás koromban láttam, ezért csodás volt most velük dolgozni, rendkívül szerencsésnek éreztem magam. Íróként és előadóként folytattam, és elképesztő flowban voltam, amikor a The Slab Boys megjelent. Ezt a csodálatos John Byrne darabot David Hayman rendezte, és nagy sikert aratott. S amikor Londonba ment, mi is mentünk vele.
London volt az új életünk katalizátora. Kalandos idők voltak, de sok aggódással is járt. Csodával határos módon sikerült pénzt szereznünk Yorkhill-i lakásunk eladásával, és így tudtunk venni egy kis házat Londonban. Nagyon átérzem a mostani fiatalok kétségbeesését, ahogy próbálnak lakáshoz jutni. A mai napig dühít, hogy milyen árat kell fizetned, hogy legyen otthonod. Akkoriban sokkal könnyebb volt. Kaptunk jelzáloghitelt, s ez idő alatt volt egy biztonsági hálónk, amely most nincs ott az emberek számára. Elég gyorsan sikerült munkát találnunk, de stresszes időszak volt.”
forrás: https://www.thenational.scot/news/17369993.patrick-doyle-10-things-changed-life/
