Ezen a héten vasárnap délután, a Cinemusic vendége Elliot Goldenthal Oscar-díjas amerikai zeneszerző, aki többek között a Frida című film zenéjéért nyert el több rangos elismerést.
A Frida (Frida) Julie Taymor 2002-ben bemutatott, Frida Kahlo mexikói festőművész életéről szóló filmdrámája Salma Hayek főszereplésével. A forgatókönyvet Hayden Herrera Frida Kahlo: The Paintings című regénye alapján Diane Lake, Gregory Nava, Clancy Sigal és Anna Thomas írta.
A történet szerint, 1922-ben, Mexikóvárosban Frida élvezi diákéveit, a rajongó férfiakat, azonban egy tragikus buszbaleset áldozata lesz, és hosszú ideig ágyba kényszerül. Párja elhagyja, a családja tartja benne lelket. Édesapjától kap egy festőkészletet, és alkotni kezd. Miután sikerül lábra állnia, felkeresi ismerősét, Diego Rivera, festőt. A művészt lenyűgözik Frida képei, összeházasodnak. Boldog párként élnek együtt, vak hitű kommunistaként vendégül látják a Szovjetuióból száműzött Trockijt. A film különlegessége, hogy olykor-olykor egyes képeit átúsztatják a valós jelenetbe (ill. fordítva), így érthetőbbé válnak Frida Kahlo képei nekünk, laikus nézőknek is.
A Frida számos Oscar -jelöléssel rendelkezik, amelyek közül a legjobb smink és a legjobb eredeti filmzene kategóriában is elhozta az Oscart. Elliot Goldenthal e filmzenéért nemcsak Oscar, de Golden Globe-díjat is nyert, a World Soundtrack Awards-on pedig két díjat hozott el „Az év legjobb eredeti filmzene” és „Az év zeneszerzője”kategóriákban.
„A Frida-ban a zene pontozásához a dallamos intimitást választottam (dallamokkal vagy dallamokkal történő pontozás a motívumdarabokkal szemben). A további meghittség elérése érdekében egy kis akusztikus hangszeregyüttessel dolgoztam: a kicsi mexikói gitárt (Vihuela), a standard klasszikus gitárt, a mexikói basszusgitárt (gitárron), a harmonikát, a mexikói hárfát, a marimbát és az üvegarmonikát ( Benjamin Franklin találmánya) választva. A gitárok és az ütőhangszerek a líra teljes skáláját megmutatták. A mexikói zene nem általánosítható, régiónként nagyon változó, de folklórzenéjében van egy bizonyos harmonikus ujjlenyomat, egymást követő harmadok használata és a túl komplex harmóniák büszke kerülése” – mondja Elliot Goldenthal.
„Az első instrumentális track, a „The Floating Bed” az album legjobbja, noha nagyon rövid, mindössze másfél perces, azonban ebbe belesűrűsödött mindaz, ami az egész zenére jellemző, vagyis különleges hangulatú, dallamos, egyedi és magával ragadó. Tulajdonképpen ez maga a főtéma, bár csak néha-néha tűnik fel, többször alaposan átértelmezve, mint például a film végén felcsendülő „Burning Bed”-ben, mely az album instrumentális zárása is egyben. Itt a téma vidámsága, élettelisége más megvilágítást kap, a vonósok hatására egyfajta szférikus jellege lesz.
A score-részbe sorolható egységek szinte kivétel nélkül érzelmes, bensőséges trackek, a szenvedély zenei megjelenítésének széles skáláját tárja elénk velük a szerző. A „Solo Tu” a visszafogott, kitörni vágyó szenvedély tétele, a „Portrait of Lupe”-ban már teret enged a vágynak a komponista, míg a „The Departure” a lemondás, az elhagyatottság érzését kelti. Goldenthal műve a mexikói zenék hangulatát követi. A szerző egészen a gyökerekig ment vissza, és darabokra bontotta ezt a stílust, majd az apró kis elemekből építette fel saját elképzelését, valószínűleg ettől is lett igazán egyedi és megismételhetetlen a mű.
A flamenco, a mariachi vagy éppen a hispán szerenádzenék jellegzetességei alá rendelte magát a komponista, az alkalmazott hangszereket tekintve pedig a különböző gitárok, a harmonika, a mexikói hárfa, a marimba, a vonósok, a zongora és a változatos ütősök lettek az album meghatározó instrumentumai. Mindegyik igazán líraian szól, az általuk teremtett, már-már szentimentális atmoszférából mindössze két tétel, az „Estrella Oscura” és a „La Cavalera” lóg ki, bár ezek is autentikusak, azonban előbbi kísérteties hangulatú, utóbbi pedig inkább Goldenthal modernebb zenéit idézi meg.” (Gregus Péter)
„Az album másik nagy egységét az énekes tételek jelentik, melyek tovább bonthatók azokra a dalokra, melyeket maga Frida is hallgathatott, és azokra, melyeket Goldenthal szerzett. Ezek nem hosszú trackek, ennek ellenére a filmben rendkívül fontos szerepük volt, de talán még meghatározóbbak az albumot tekintve, ezek adják ugyanis az összetartó erőt az egyes tételek között. Biztos vagyok benne, hogy mexikói énekes kompozíciókat csak úgy sokan nem hallgatnának meg (én sem), de abban a tálalásban, amiben ezen az albumon találkozunk, több mint ínyencségnek mondhatók ezek a dalok. Az egyik előadó, Chavela Vargas maga is Frida egyik szeretője volt, így nagyon különleges választásnak nevezhető, hogy a dalok egy részét ő adja elő. Ezekből a „Paloma Negra” nekem jobban tetszett, de a „La Lloroná”-ban a meggyötört, idős énekhang hátborzongató élményt jelent, melyre rásegít még Goldenthal finom kiegészítése is, ami tovább tudja fokozni az igen páratlan hatást – ezt a dalt egyébként még egyszer hallhatjuk az albumon, de teljesen áthangszerelve.
A mexikói népzenei műfajok közül a son jarocho Salma Hayek énekhangján kerül bemutatásra a „La Brujá”-ban, ami az album egyik legjobb énekes kompozíciója. A corridót a „Carabina 30/30” ismerteti meg velünk, a son huastecót pedig az „El Gusto”, de a többi dal is erősen tradicionális, melyek közül megérdemli még a kiemelést a Los Cojolites előadásában hallható „El Conejo”. És ejtsünk szót a Goldenthal által szerzett dalokról is. Ezek egyike az album nyitánya („Benediction and Dream”), mely Lila Downs keserves hangjával egyből elvarázsolja a hallgatót. Az énekesnő többször visszatér még, ezekből a már említett kísérteties „Estrella Oscura” a kiemelendő, illetve a zseniális záró trackben, az Oscar-jelölt „Burn It Blue” című dalban is ő a partnere Caetano Velosónak.” (Gregus Péter)
A „Frida” zenéje varázslatos, különleges utazásra hívja a hallgatóját, egyszeri és megismételhetetlen hangulata megérdemelten hozott díjakat Elliot Goldenthalnak. Biztos közrejátszott ennek a magas szintű, nagy érzelmi töltettel rendelkező zenének a létrejöttében az is, hogy a komponista és a rendezőnő egy párt alkot, így valószínű, hogy az átlagosnál mélyebbre hatolt a film megértésében a zeneszerző. Sokan próbálták meg utánozni a „Frida” zenéjét, illetve azt a koncepciót, ami alapján készült, azonban azt az intelligens érzelmi töltetet, amit Goldenthal kitalált, eddig senki sem tudta lemásolni.” – olvasható Gregus Péter elemzésében, a https://www.filmzene.net/read.php?u=c_frida.html oldalon.
