Az RMS TitanicbritOlympic osztályú utasszállító hajó, korának legnagyobb utasszállító óceánjárója volt. Elsüllyeszthetetlennek tartott rekeszes hajótörzzsel rendelkezett, ám mégis elsüllyedt, miután jéghegynek ütközött 1912. április 14-én.
A Titanicot egy óceánjáró hármas második hajójaként tervezték „testvérhajóival” heti három járat kiszolgálására és a transzatlanti forgalom dominálására, a White Star Line társaság számára. A hajót a Harland and Wolff hajógyárban építették az észak-írországiBelfastban. Első útján (az angliaiSouthamptonból a franciaországiCherbourg-ba, onnan az írországiQueenstownba (1921-től Cobh), és végül az Egyesült Államokba, New York Citybe)
A Titanicot a konkurens Cunard Line hajózási társaság két óriáshajója, a Lusitania és Mauretania vetélytársának szánták. A Titanic és „testvérhajói”, az RMS Olympic és a Gigantic lettek a leghosszabb óceánjárók, amelyek egyben a legnagyobb luxussal is szolgáltak (a Gigantic nevét a Titanic katasztrófája után Britannicra változtatták). A hajó mérhetetlenül fényűző első osztályán a kor leghíresebb és leggazdagabb előkelőségei találkoztak az óceánjáró legelső, a világsajtó által kitüntetett figyelemmel kísért útján.
A Titanic fedélzetén 126 gyermek tartózkodott, de csak felük élhette túl a katasztrófát. Köztük volt egy francia testvérpár is, akikről napokkal később derült ki, hogy kicsodák. Édesapjuk ugyanis az anyjuk tudta nélkül vitte el őket otthonról, hogy Amerikában kezdjenek új életet. A mentőhajóba szállva – apjuk nélkül – megmenekültek, ám csak a saját becenevüket ismerték. Édesanyjuk, aki nem tudta, hogy a Titanic fedélzetén tartózkodtak, egy újságban látta meg fényképüket.
A Titanic fedélzetén számos bevándorló indult Írországból az ígéret földjére, és bár az ő kabinjaik meg sem közelítették azt a kényelmet, amit az első osztály kínált, még így is luxusútként élték meg az utazást.
A becsapódás okozta rázkódás a lenti szinteken volt igazán érezhető, az első osztályon utazók szinte semmit nem észleltek a történésekből, így csak vonakodva és hitetlenkedve voltak hajlandók elhagyni fűtött kabinjaikat.
A Titanic a korán jött enyhe idő miatt fokozottá vált jégveszély ellenére sem a tanácsolt, jóval délebbi (és ezért hosszabb), hanem a hagyományos hajózási útvonalon haladt teljes gőzzel az észak-amerikai partok felé, amikor 1912. április 14-én nem sokkal éjfél előtt egy hirtelen felbukkant jéghegynek ütközött. Április 14-én, 23:40-kor Frederick Fleet, az egyik őrszem úszó jéghegyet vett észre, és meghúzta a vészharangot. A szolgálatos tiszt (William Murdoch első tiszt) utasítást adott a hajó balra fordítására, és a gépek hátramenetbe kapcsolásra. A hatalmas Titanicnak hosszú időbe telt, míg megkezdte a fordulást, így a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát. Régebben a szakértők úgy vélték, hogy egyetlen óriási – 90 méteres hosszúságú – lék miatt süllyedt el a Titanic. Ezzel szemben a legújabb vizsgálatok szerint mindössze hat kisebb nyílás keletkezett – együttes felületük még az 1,2 négyzetmétert sem haladta meg –, viszont ezek éppen eggyel több rekeszt érintettek, mint amennyi károsodását még éppen elviselte volna a hajó. Mindez pedig elég volt a Titanic elsüllyedéséhez.
Bár a fedélzeten lévők az ütközéskor csak enyhe rázkódást éreztek, a tisztek előtt hamar nyilvánvalóvá vált a helyzet súlyossága, majd pedig az is, hogy a hajó menthetetlen. A kapitány utasítására nem sokkal éjfél után, 0:10-kor megkezdték az utasok mentőcsónakba helyezését, valamint a mentőmellények kiosztását. A parancs értelmében először csak a nők és a gyermekek szállhattak be, később már a férfiak is, ha maradt még hely. 0:15-kor elkezdték leadni a CQD vészjelzést a Titanic fedélzetéről, de nem sokkal később, a hajó utolsó óráiban alkalmazni kezdték az S.O.S. kódot is, amit akkor még csak épp pár éve kezdtek bevezetni a nemzetközi hajózásban (mivel a korábban használt CQD jelzésnél könnyebb volt legépelni a távírón)
A Titanic elsüllyedése szinte elkerülhetetlen volt. A tragikus esemény éjszakáján szélcsend uralkodott az óceánon, így a víz nem tört meg azon a jéghegyen, amely a katasztrófát okozta. A szakértők szerint, miután az árbóckosárban tartózkodó megfigyelő kiszúrhatta a vízben lévő fekete tömeget, mindössze 37 másodperc maradt a kitérésre. A hajót kormányzó Robert Hichensez idő alatt annyit tehetett, hogy nem frontálisan ütközött a jégheggyel.
Felmerült a kérdés, hogy az árbóckosárban tartózkodóknak miért nem volt messzelátójuk. A kosárban volt messzelátó, de elzárva egy dobozba, kulcsa pedig annál a tisztnél maradt, akit az indulás előtt egy nappal elbocsájtottak. Az ütközés olyan súlyos sérülést okozott a hajótest vízvonal alatti részében, hogy az „elsüllyeszthetetlennek” kikiáltott gőzös másnap kora hajnalban, miután kettétört, a mélybe süllyedt.
Az áldozatok pontos száma vitatott. A különböző szakértői csoportok és vizsgálóbizottságok eltérő adatokat szolgáltattak. Az amerikai kongresszusi vizsgálóbizottság szerint például ez a szám 1517, míg a britek vizsgálóbizottsága az 1490-es szám mellett foglalt állást, a Brit Kereskedelmi Kamara szerint pedig 1503 lehetett az elhunytak száma. A legtöbb áldozat a legénységből került ki (688 fő) köztük volt maga Edward John Smith kapitány, és az utána következő két legmagasabb rangú tiszt (Henry T. Wilde legfőbb és William Murdoch első tiszt), valamint a legalacsonyabb rangú James Moody hatodik tiszt is. A rádiósszoba első embere, Jack Philips sem élte túl a szerencsétlenséget, mint ahogy a két orvos, dr. O’Loughlin és helyettese, dr. John Edward Simpson sem.
A legkevesebb áldozat az elsőosztályú utasok közül került ki (121 fő). Itt a legillusztrisabbak közé tartozott Thomas Andrews, a hajó mérnöke, John Jacob Astor multimilliomos mágnás, Benjamin Guggenheim üzletember, Archibald Butt, a hivatalban lévő amerikai elnök, William Howard Taft hadsegéde, valamint George Widener üzletember, William T. Stead bibliakutató és a Straus házaspár is.
Az utasok közül a harmadosztályon (fedélközi) utazók közül haltak meg a legtöbben (533 fő). Sok fiatalkorú is életét vesztette, a „nők és gyerekek elsőként” felszólítás ellenére is (például Sidney Goodwin, aki alig egyévesen veszett a tengerbe, nyolc tagú családjával). Több forrásban is szerepel, hogy a Titanic fedélzetén magyarok is voltak. Például a tragédiát túlélő Reischl Mátyás, aki állítólag az egyik első osztályú étterem magyar pincére volt. Reischl Mátyás neve azonban nem szerepel sem az üzletszerűen működő éttermek alkalmazottainak, sem a hajó kiszolgáló személyzetének listáján. A Titanic segítségére siető hajó – a brit Carpathia – hajóorvosa viszont magyar volt: dr. Lengyel Árpád, aki a megmenekült utasoktól hálából emlékérmet kapott.
A Titanic egyetlen bizonyítottan magyar származású utasa Leopold Weisz volt, aki Veszprémben született Weisz Lipót néven, később elhagyta az országot. Feleségével együtt utazott, a nő túlélte a tragédiát, Weisz viszont a tengerbe veszett.
