Híres zeneszerzők, művészek sokasága rajongott, rajong az állatokért, számos sztorit jegyeztek fel arról, hogy egy-egy kutya, macska hogyan vált e közismert zseniális tehetségek barátjává. A későbbi korokból láthatunk már fényképeket is, amint például Edvard Grieg éppen a fjordokat nézi egy labrador társaságában, vagy ahogyan a kutyarajongó Glenn Gould egyik szetterével a zongoránál ül, vagy éppen arról, ahogyan Francis Poulenc drótszőrű foxiját öleli átszellemülten. Jöjjön most néhány anekdota zeneszerzőkről és kutyabarátaikról.
Beethoven & Gigons
Beethoven FürElisecímű bagatelljéhez kapcsolódik egy kutyás anekdota. Beethoven szíve hölgyét Therese Malfattinak írták – a zeneszerző rendetlen kézírása miatt azonban, a „Therese”-t félreolvasták „Elise”-nek, amikor a kéziratot halála után újra felfedezték. Amikor Beethoven beleszeretett Therese-be 1810-ben, feleségül kérte, ám a hölgy elutasította őt, részben indulatos természetes, részben a köztük lévő több, mint 20 éves korkülönbség miatt. A komponista számára egyik apró vigasz volt, hogy Malfatti kutyája, Gigons összebarátkozott vele. Nem sokkal a sorsdöntő házassági javaslat után Beethoven írt egy barátjának: „Tévedsz, ha azt gondolod, hogy Gigons csak hozzád megy. Nem, nekem is volt szerencsém, hogy ragaszkodjon a társaságomhoz. Este mellettem vacsorázott, majd hazakísért. Röviden, nagyon jó szórakozást nyújtott.”
Beethoven és Therese
Chopin és Márki
Chopin szerelmének, George Sand regényírónak volt egy kicsi kutyája, Marquis. Chopin és Marquis jól kijöttek egymással, amiről a lengyel zeneszerző Sandnek írt egyik levelében azt írja: „Kérem, mondja meg Marquisnak, hogy hiányzott, még az is, ahogyan az ajtómnál szimatol.” Chopin Minute Waltz- ját eredetileg Valse du Petit Chien („A kis kutya keringő”) néven ismerték, a darab zakatoló, játékos zenéjét állítólag a farkát kergető kiskutya látvány ihlette.
Wagner és Leo
Wagnert Die Meistersinger von Nürnberg című operájának befejezésével igencsak megcsúszott. Kiadója 1862-re várta az elkészült partitúrát, Wagner pedig eszeveszetten dolgozott azon, hogy minél hamarabb befejezze azt, egy Mainz melletti bérelt házban. Aztán történt egy különös eset: egy Leo nevű bulldogot a gazdája kikötött a ház elé és szerencsétlen állat folyamatosan nyüszített. Wagner megsajnálta Leót, és elhatározta, hogy kiszabadítja. Szolgát hívatott, hogy segítsen neki a lánc elvágásában. A zeneszerző a zár kinyitásakor a kutya fejét fogta, ám Leo megharapta Wagner jobb hüvelykujját, fertőzést okozva. A sérülés azt jelentette, hogy Wagner hat hónapig nem tudott írni, ami álruhás áldásnak bizonyult, hiszen erre hivatkozhatott a késedelem kapcsán. Ennek ellenére további öt évbe telt, mire a munka befejeződött, bár akkor már talán kevésbé lehetett hibáztatni a kutyát …
Wagner & Pohl
Annak ellenére, hogy Leo-val igen rosszul alakult mentőakciója, Wagner egész életében kutyabarát maradt, kutyatársai az évek során egy Peps nevű cocker spániel, egy Pohl nevű labrador és egy Russ nevű újfundlandi kutya voltak. Wagner éppen Svájcban élt, amikor meghalt Pohl kutya, Wagner nem volt jelen, egy szolga sietve eltemette a kutyát a hátsó udvarban. Amikor a zeneszerző meghallotta, felháborodott, felkutatta a kutyát, ünnepélyesen nyakába tett egy nyakörvet, egy fakoporsóba helyezte, és elbúcsúzott tőle. Az életrajzírók azt feltételezték, hogy ez a furcsa rituálé azért volt, mert Wagner nem volt jelen első felesége, Minna Planner temetésén. Minna és ő 30 évig voltak házasok, ebből 20 évet együtt is éltek. Wagner mindössze 21 éves volt, amikor a magdeburgi színház zeneigazgatójaként megismerte a nála idősebb színésznőt, Minnát, aki egyébként később egyedül, és nagyon betegen hunyt el. Wagner egész életében komoly bűntudatot érzett, amiért el sem búcsúzott tőle.
Wagner
Elgar & Marco és Mina
Elgarszerette a kutyákat, de felesége, Alice nem bírta őket. Találkozásuk előtt az angol zeneszerzőnek volt egy Marco nevű spánielje, ám 30 éves házasságuk, kutyátlan volt – bár Elgar azonban mindig élvezte barátja, George Robertson kutyájával, Dannel tett sétáit, amelyet azEnigma- variációk XI. tételében is megjelenít, Alice 1920-ban bekövetkezett halála után, Elgar élete hátralévő részét két kutyatárssal töltötte, egy másik Marco nevű spániellel és egy Mina nevű Cain Terrierrel. Az akkori kommunikációs technológia lehetővé tette Elgar számára azt is, hogy kapcsolatot tartson kutyáival, még akkor is, ha Londonba utazott. 70. születésnapján a zeneszerző élő adáskoncertet vezetett, amelyet rövid, rádióban tartott beszéddel zárt. Ebben jó éjszakát mondott Minának, aki nagyon izgatott lett, amikor a rádióban hallotta gazdáját. Egy másik alkalommal Elgar a Pall Mall Brooks klubjában vacsorázott, és sürgős telefonhívásra hívták. „A vonalban vannak, Sir Edward – tájékoztatta a pincér. Amikor a komponista átvette a telefont, az asztaltársaság tagjai hangos ugatást hallottak, Elgar pedig, határozott hangon azt mondta: „Ne harapd meg a párnákat”.
Elgar, kutyái társaságában
Sosztakovics és Tomka
1947 áprilisában a Moscow News riportere ellátogatott Sosztakovics otthonába, hogy interjút készítsen a zeneszerző családi életéről. Ő és Sosztakovicsültek a nappaliban és hallották, amint a zeneszerző felesége és gyermekei csomagolnak a szomszéd szobában. Aztán egy nagy, nyilvánvalóan boldogtalan kutya ugatását és nyüszítését. „Tomka ideges, mert a gyerekek elmennek a nyaralóba” – magyarázta Sosztakovics, majd komoly hangon hozzátette: „Tudod, van egy elméletem, miszerint a kutyák azért ilyen rövid életűek, mert mindent annyira a szívükre vesznek.” Sosztakovics egyébként a macskákért is rajongott, ezért most a sok kutyás kép mellé, egy cicás képet illesztünk…
A fiatal Sosztakovics
forrás: Classical Music. com
