Június 12-én, pénteken az Operaház történetében első alkalommal tűznek műsorra Vivaldi-operát. A Farnace még sosem csendült fel idehaza, így Anger Ferenc színrevitelében magyarországi bemutatót is ünnepelhet a közönség. A címszerepben Xavier Sabata, korunk egyik legfelkapottabb kontratenorja lép színpadra. A katalán származású művésszel Hankó Viktor kollégánk beszélgetett még a próbák szünetében.
Amikor a barátaimnak meséltem, hogy most épp egy Vivaldi-operával foglalkozom, akkor sokan közülük felhúzták a szemöldöküket és óvatosságra intettek. Ezért is kérdezem én, hogy vajon tényleg ijesztő a barokk, mint stílus?
Szerintem alapvetően az lehet a gond, hogy általában nem úgy művelik a barokkot, ahogyan azt kéne. A barokk zene ugyanis nagyon érzékeny, nem mindegy hát, hogy milyen környezetben adják elő. Arra gondolok, hogy a barokk zene alapjait kell megérteni, elkapni és hitelesen visszaadni. Egyáltalán nem mindegy, hogy ki játssza. Meg kell találni a megfelelő zenekart. Máskülönben ez a stílus egyszerűen unalomba fulladhat. Nem azért, mert a zene maga unalmas lenne, hanem azért, mert nagyon szigorúan meghatározott az előadás mikéntje. Csak pontosan meghatározott hangszerekkel, adott módon lehet eljátszani. Egy modern zenekar csodálatos! Ez kétségtelen. De talán nem elég jó a barokk zenéhez. Szükséged van arra a plusz színre, hangulatra, amit a barokk hangszerek és egy barokk zenekar adhat. Meg persze nagyon fontos egy-egy barokk darab esetén a szereposztás. Megfelelő, működőképes módon életet lehelni ezekbe a szövegekbe, érzéseket vinni a műbe komoly kihívás. Fontos megérteni a kor költészetét is. Ha minden összeáll, akkor a barokk zene ereje semmi máshoz sem fogható módon találja meg az emberek szívét.
Neked személy szerint volt valaha is gondod azzal, hogy megtaláld a műfaj esszenciáját?
Számomra a barokk zene mindig is szívhez szóló volt. Mindig is imádtam. Emlékszem gyerekkorom egyik első kazettája tele volt Bach-darabokkal. Nagyon közel áll hozzám a barokk. Azt szoktam mondani, hogy a barokk muzsika mögött mindig fel lehet fedezni egy szomorú gyermeket, aki megszólít minket. Aki konkrétan hozzánk beszél. Annak ellenére, hogy az operák sokszor tele vannak óriási, mérhetetlen tragédiákkal, meg néha nem igazán állnak közel a valósághoz, a zene az mindig közvetlenül megszólítja az ember lelkét. Mielőtt profi énekesi karrierem beindult volna, magam is sokszor ott ültem a nézőtéren és isteni darabokat láttam. Illetve láttam ugyanazokat az isteni darabokat a nem megfelelő zenekarral megtámogatva. Hát mondhatom: ég és föld a különbség. Az egyik működött a másik meg nem.
Mi a helyzet a Farnace c. darabbal? Nehéz volt átlátni a művet? Elég szövevényes a sztori…
Komolyan neki kell ülni – ez kétségtelen. És rendesen kell foglalkozni vele, hogy az ember átlássa pontosan, hogy kivel mi történik a darabban. Elég terebélyes a sztoriban megismerhető családfa. De amúgy egy alap sztoriról beszélünk. Abban az értelemben, hogy gyakorlatilag egy szappanoperáról van szó. Szokásos családi intrikák, félreértések. Vicces, hogy szinte mindenki meg akar ölni valakit az egész darab során. Nagyon sok humor van a műben. Szóval nem kell mindent komolyan venni. A lényeg egyébként az, hogy egyáltalán nem nehéz befogadni a Farnace-t. Legalábbis Anger Feri nagyon is érthető módon, letisztázva viszi színre. Elejétől végéig világos, hogy mi történik. Nem könnyű ezt így összehozni, de sikerült.
Na és milyen Farnace-nak lenni? Egy az egyben önmagad adhatod?
Nos, ez nem én vagyok. De ez egy vicces dolog. Hiszen azért én mégsem vagyok egy hős.
Te egy ilyen hétköznapi hős vagy inkább…
Na, pontosan ez a lényege annak, amikor ilyen hősöket kell eljátszanom. Megpróbálom elképzelni ennek az emberi oldalát. Hiszen egy hősben nem az az igazán izgalmas, hogy megküzd mindennel és mindenkivel, védi az igazságot. Ez azért unalmas lenne 3 órán keresztül. Az igazán érdekes az az emberi gyengeség. Bár azért azt szögezzük le, hogy Farnace nem egy igazi hős. Farnace a műben életének egy határszakaszához ér. Fontos döntéseket kell meghoznia azzal kapcsolatban, hogy akkor most mi is legyen. Hogy jól dönt-e vagy sem? Egyébként pedig azért elég nehéz beleképzelni magunkat az ő helyzetébe, hiszen elég extrém, amin éppen átmegy. Arra kéri a feleségét, hogy ölje meg a gyermeküket, és önmagát a becsületért. Farnace ugyanis egy megszállott. Ugyanolyan tökéletes akar lenni, mint az apja. Ezt a fajta megfelelési kényszert pedig elég sok ember megértheti . Sokunkra nehezedett elég komoly nyomás gyerekkorunkban azért, hogy minél jobban teljesítsünk, hogy minél többre vigyük. Ez azért nem áll olyan távol napjaink kérdéseitől. Az énekes szemével nézve a darabot, kijelenthetem, hogy komoly kihívás. Mondjuk Vivaldi amúgy is mindig kihívás. Egyszerre imádom és utálom Vivaldit. Ott van Monteverdi, vagy Handel. Általában szeretjük őket. De Vivaldi… Vivaldi egy elképesztő fickó volt. Úgy használta az énekhangot, mint a hegedű szólamait. És nem virtuozitásról van most szó, hanem arról, hogy Vivaldi olyan hangulatokat keresett, amelyeket nem lehet énekhanggal kifejezni. Ezért sokat kell dolgozni egy-egy ilyen darabon – hol vegyek levegőt, mikor. Elég komoly kihívás. Egy virtuóz zeneszerző volt Vivaldi. Biztos vagyok benne, hogy naponta legalább 5 órát csak ezzel foglalkozott. Persze, ha ennyit dolgozol, akkor a sok jó mellett időnként azért összejön egy-két kevésbé briliáns darab is. De a színvonal az mindig elég magas.
Szóval a Vivaldi-élmény meghatározó számodra?
Lehetőségem volt előadóként szerepelni a legszebb művekben, amelyeket írt. Annyira gyönyörű, annyira gazdag munkái vannak Vivaldinak. Egyszerű emberi halandó nem is értheti ezeket. Biztos, hogy zseninek kell lenned ahhoz, hogy felfoghasd miről és hogyan írt ez a fickó. Olyan harmóniákkal játszadozott és úgy, amelyek példátlanok. Mély és érzelmekben gazdag művek születtek. Mondom, elképesztő. Amúgy előadóként, ha legalább annyit el tudsz érni, hogy együtt lélegezz, együtt élj egy-egy ilyen művel, hogy átadd magad, megnyílj kellőképpen, akkor a nehezén már túl vagy. Ezt próbáljuk elérni.
Nehéz volt Farnace-vá válni?
Feri, a rendező nagyon okosan állt a dolgokhoz. Nem ugrottunk neki fejetlenül a műnek. Nem a legmélyén kezdtük, hanem szépen, fokozatosan építettük fel magunkban az egészet. Nem bonyolítottuk túl, hanem csak lazán, lendületesen nekiestünk. Aztán folyamatosan finomhangoltuk a dolgokat a próbák során ott helyben, a színpadon. Így napról-napra fedezhettük fel azt, hogy mit is élvezünk az adott szerepben, mi az, amit el tudunk kapni belőle.
Szóval a szerep talált meg téged?
Pontosabban a szerep is keresett engem és én is őt. Aztán valahol félúton találkoztunk. Az instrukciók, a szerep és én. Feri ugyanis az elejétől adott instrukciókat, az én fejemben is volt egyfajta elképzelés, meg hát ott volt ugye maga a szerep. Mindig van egy adott pont, amikor azt mondod, hogy „ez az, most megvan!” És akkor hopp, onnan kezdve működik is. Szerintem Feri nagyon okosan kezelte ezt az egész helyzetet, mert így nagyon jól összeállt minden.
Ha jól értem, szinte szabad kezet kaptál?
Igen, teljesen! Ráadásul zenei értelemben, hiszen az adott keretek között azért elég sok mozgásterünk van. Ez adja a zene egyik erejét. Ez a szabad mozgás. Meg ráadásul Feri is nyitottan állt a dolgokhoz. Szóval megvolt az, hogy mi az alap. És aztán arra már könnyedén tudtunk közösen, együtt építkezni. Így állt össze minden egyes szerep. A kollégáimmal is így ment ez. Nem kaptam kitüntetett figyelmet. Mindenkivel ment az építkezés. Ez egy örömteli és könnyed élmény volt.
Fotó: Operaház – Pályi Zsófia
