Tóth Árpád (1886–1928) író, költő, műfordító, 134 éve ezen a napon született. Szabó Lőrinc írta róla: „Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.”
Tóth Árpád Aradon született, de Debrecenben töltötte gyermekkorát. Édesapja, Tóth András műkedvelő szobrász, kőfaragó mester volt, művészi ambícióit azonban nehéz anyagi helyzete miatt nem tudta kibontakoztatni, s talán éppen ezért támogatta fia művészi pályáját. Tóth Árpád a pesti egyetem bölcsészkarán magyar–német szakra iratkozott be, és Kosztolányival, Babitscsal együtt látogatta Négyesy László híressé vált szemináriumait. A család anyagi gondjai miatt nem szerezte meg a tanári oklevelet.
Tóth Árpád egész életét beárnyékolta korán jelentkező tüdőbaja, és gátolta is pályájának kibontakozását. Sok más pályatársához hasonlóan újságíróként kereste kenyerét (Debrecenben, majd Budapesten – Debreceni Nagy Újság, Esztendő,Est) a Nyugatnak pedig, szinte kezdettől fogva munkatársa volt. Első verseskötete 1913-ban jelent meg Hajnali szerenád címen, második kötete az 1917-es Lomha gályán.
Ebben az évben nősült meg, 1920-ban született leánya, Tóth Eszter (1920 – 2001) aki maga is költő lett. Apjáról, szüleiről megjelentetett dokumentumai, visszaemlékezései (Családi emlékek Tóth Árpádról) dokumentumértékűek.
Tóth Árpád kritikusi és műfordítói tevékenysége kiemelkedő volt : recenzióiban, bírálataiban, előszavaiban, cikkeiben elsősorban a kortárs irodalommal foglalkozott. Műfordítóként az európai irodalom XVIII–XIX. századi prózáját és költészetét ültette át magyar nyelvre. Fordított Goethétől, Flaubert-től, de lefordította Baudelaire egy teljes kötetét is. Fordításaira a hangulati érzékenység, apró részletek magyarításai jellemzőek, ugyanakkor, a szöveghűség helyett, sokszor inkább az érzelmi, hangulati világ visszaadására törekedett. A fordítások költészetére is visszahatnak, leginkább az angol romantika (Byron, Shelley, Keats, Poe) és a francia szimbolizmus mestereinek (Baudelaire, Verlaine, Rimbaud) költészete hatott művészetére. Műfordításait 1923-ban külön kötetben jelentette meg Örök virágok címen.
Tóth Árpád Ady-t tartotta a legnagyobb magyar költőnek, számos cikket, verset írt hozzá, róla (pl. Az Ady-bánat, A halottak élén, Ady tragédiája, Ady Endre bronz-arca – cikkek, kritikák; Ady Endrének,Nézz ránk, Ady Endre – versek), sőt több versét is áthatják adys motívumok. Bár személyiségükben hatalmas különbségek vannak, a csendes, visszahúzódó Tóth Árpád mégis erős szellemi rokonságot érzett Adyval. Ennek bizonyítékai forradalmi versei (Az új isten,Március)
A korábbi évszázadok magyar irodalmából Csokonaiban látta a magyar költősors és saját sorsának előképét (Invokáció Csokonai Mihályhoz), de Berzsenyi (Két régi költő – Berzsenyi, Csokonai), Vajda János (Száz év után) és Arany is tisztelt előd volt számára (Arany János ünnepére)
A háború elrettentette, a forradalmi változások azonban fellelkesítették. Ő is reményteli várakozással üdvözölte a változásokat. A trianoni békediktátum után megrendült, úgy érezte, a nemzet sorsa kilátástalanná vált (Szent nyomorék, riadj!, Aquincumi kiskocsmában)
Élete is egyre nehezebbé vált: az anyagi gondok, súlyosbodó betegsége és háttérbe szorulása az irodalomban fokozták magányosságát. Élete utolsó évtizedében egy kötete jelent meg (Az öröm illan,1922)
és már nem élte meg utolsó kötetének megjelenését – Lélektől lélekig, (1928)
1928. november 7-én halt meg Budapesten. Összegyűjtött versei Szabó Lőrinc szerkesztésében jelentek meg 1934-ben.
forrás: Tudásbázis
