Megnéznénk-e vajon a kedvenc sorozatunkat, ha tudjuk, hogy a párunkkal már csupán 15 évet tölthetünk? Nem a családi nyaralás boldog perceire koncentrálnánk-e a videojáték helyett, ha tudnánk, hogy egyszer örökre el kell búcsúznunk a másiktól. Miért nem élünk így? A választ nem egy tanulmány, hanem a Ruavieja likőr reklámfilmje igyekszik megtalálni.
Egy kampány az eltűnt idő nyomában
A videó egy kampány része, amelyet a Leon Burnett reklámügynökség madridi ágazata készített. A filmben párokat látunk, akik először arról beszélnek, milyen fontos szerepet töltenek be egymás életében. Utána egy egyszerű kalkuláció segítségével a párosok megtudhatják, összesen mennyi időt tölthetnek még együtt életükben.
Nem egymás mellett, hanem együtt: számít a várható élettartamuk, az, hogy milyen időközönként találkoznak, és alkalmanként mennyit vannak együtt, de az is, hogy elmennek-e együtt vakációzni, például. A film végén azonban nem csak azt tudják meg, hány napot, évet, órát élhetnek meg közösen. Azt is láthatják, mennyi időt töltenek azzal, hogy híreket olvasnak vagy videót néznek az interneten. Szomorú, de igaz: van, aki háromszor annyit böngészi a telefonját, mint amennyit azzal az emberrel beszélget, aki fontos neki.
A reklámhoz tartozó interaktív weblap segítéségével mindenki kiszámolhatja, hogy neki és a partnerének mennyi idő jut. Szólunk: a legtöbb esetben a számokat nem kellemes látni.
Függőség és ördögi kör
Az, hogy az online szerencsejáték, vagy a videojátékok függőséget okoznak, már nem újkeletű felfedezés. Az idei évtől a WHO, a világ-egészségügyi szervezet is betegségnek ismeri el a videojáték függőséget. Az, aki ebbe a csapdába kerül, hasonló dolgokat él meg, mint akinek a kábítószer rombolja le az életét: a függőséget megsínylik az emberi kapcsolatok, hiszen nem tud időt tölteni a barátokkal. Az ilyen ember számára a mindennapi kihívások ijesztőkké, unalmasakká válnak: a játékok sémái a való életben nem működnek, az elért eredményeket nem lehet pontok formájában azonnal látni, nem lehet visszatérni az előző, mentett verzióhoz, ha elrontunk valamit.
Csakhogy van a játékfüggőségnél egy sokkal bonyolultabb szenvedély, a virtualitásfüggőség is. A virtualitásfüggők nem játszanak, hanem például közösségi oldalakon, videómegosztókon élik az életüket. Nekik jóval kevesebb kontrolljuk van a függőségük felett, mint azoknak, akik pusztán játékoktól függnek. Míg a kontrollert a padlásra száműzhetjük, e-mailt nézni, vagy üzenetekre reagálni ma már sokszor muszáj, sőt, társadalmi elvárás is.
A virtualitásfüggők egy ördögi körbe lépnek: a munkához, boldoguláshoz gyakran elengedhetetlen, hogy gyorsan reagáljunk és online is elérhetőek legyünk. A távol élő szeretteinkkel praktikusan tarthatjuk a kapcsolatot a csevegőprogramok segítségével, és rengeteg időt megspórolhatunk az online vásárlásokkal. Csakhogy a pozitív hatások mellett egy idő után jelentkezik a negatív oldal is: elveszítjük a kapcsolatot a valósággal, a minket körülvevő világot lassúnak és egyhangúnak érzékeljük. A valódi, kiszámíthatatlan interakciók megterhelők lehetnek, míg egy chatablakot csak bezárunk, ha már nincs kedvünk, energiánk válaszolni.
FOMO és a Lekapcsolódás joga
A virtualitásfüggőség nem csak azt jelenti, hogy valódi beszélgetések helyett csupán emotikonokat küldözgetünk, vagy sportolás és kirándulás helyett videókat nézegetünk a világhálón. A jelenség hosszú távon komoly pszichés tüneteket is okozhat, és sokat ront az életminőségünkön.
Jelentkezik például a FOMO, a Fear of Missing Out, vagyis az attól való szorongás, hogy ha nem vagyunk állandóan jelen a hálózaton, ha nem látjuk, mi történik az online világban, lemaradunk valamiről. A FOMO végül számos tevékenységből kizárhat bennünket: nem szívesen mozdulunk ki, ha az adott helyen nincsen internet vagy telefontöltési lehetőség. Ha mégis kimerészkedünk, az élmények helyett a telefonunkra koncentrálunk.
Így fordulhat elő, hogy bár a közösségi oldalak elvben azért születtek, hogy könnyebben tarthassuk a kapcsolatot másokkal és megoszthassuk az élményeinket, az életünk hosszú távon üresebbé és szomorúbbá válik általuk. A kutatások legalábbis azt mutatják, hogy akik kevesebbet töltenek „felkapcsolódva” hosszú távon boldogabbak, mint akik kimaradnak a valós élményekből, cserébe folyamatosan összehasonlítják az életüket a virtualitás sugallta tökéletes képpel.
A „Right to Switch Off”, vagyis a lekapcsolódás joga ma már széles körben tárgyalt kérdés, ha a munka és magánélet egyensúlyáról van szó. Az Európai Unió és számos más testület is igyekszik szabályozni, hogy a munkahelyek elvárhatják-e a dolgozóiktól a folyamatos online jelenlétet. Így igyekeznek kiküszöbölni azt, hogy a munkavállalóik a szabadidejüket is kényszeres e-mailnézegetéssel töltsék, és azon izguljanak, hogy ha nem teszik ezt, valami fontosat mulasztanak el.
Okosabban kéne élni – okoskütyük nélkül?
Kérdés, hogy amit a munkáltatóink megengednek nekünk, azt mi megengedjük-e magunknak. Vajon szánunk-e elég időt a lekapcsolódásra, kikapcsolódásra?
Kép: Freepik/Freeze/pressfoto
