Hans Christian Andersen (1805-1875) dán költő és meseíró világhírű meséit eddig 80 nyelvre fordították le, összesen egyébként 156 mesét írt élete során. Kötük akadnak olyank is, amelyekről az utókor azt hiheti, népmese, hiszen olyan sokféle változatban mesélik a világ minden táján pl.a „A király új ruhája”, a „A rút kiskacsa” vagy „A derék ólomkatona”című meséket, hogy nem feltétlenül kötik Andersen nevéhez. Az irodalomtörténeti elemzések kiemelik, hogy Andersen meséi szemléletes és igen pontos útirajzok is, amelyekre földrajzi szakkönyvek is hivatkoznak. Andersen 1805 április 2-án született.
Andersen apja szegény cipész volt, a kisfiú születésekor pedig éppen a napóleoni háborúk zajlottak, amely a lakosság mindennapi megélhetését még nehezebbé tette. Andersen apja szeretett olvasni, imádta a francia felvilágosodás eszméjét és elhatározta, hogy Hansból művelt férfiút nevel. Ám a fiú csak 5 éves volt, amikor édesapja meghalt és ketten maradtak hitbuzgó és igen erőszakos édesanyjával, aki rengeteget dolgozott, hogy eltartsa magukat, de érzelmileg fényévekre volt a fiától. Ráadásul minden igyekezetével azon volt, hogy az ifjú Andersen is kövesse őt a vallásos életformában.
Andersen csak az elemi iskolát végezhette el, mert nem futotta tandíjra, de itt megtanult olvasni és mindent elolvasott, amit otthon apja után maradt a házban. Érdekes kettősség volt ez, hiszen anyja vallásos és babonás volt, Andersen viszont az apja után maradt könyvekből a szellemi megújulást, a felvilágosodást tanulta. Főleg Voltaire munkáit tanulmányozta, de színdarabokat is olvasott, köztük Ludvig Holberg és William Shakespeare műveit. Utóbbi összes színművét kívülről megtanulta, és fabábuival a maga készítette játék-színházban el is játszotta őket. Andersen már gyermekként dolgozni kezdett, előbb egy szövödében, majd egy dohánygyárban, 12 éves korától pedig egy patikában tanoncként, majd inasként. Érdekes verseket írt és olyan izgalmasan mesélte el egy-egy regény tartalmát, hogy a szomszédok körülülték és hallgatták. Két év múlva letette a vizsgát és gyógyszerészsegéd lehetett volna, de rájött, hogy nem ez az életforma való neki és elhagyta Odensét és Koppenhágába ment.
Jelentkezett egy színháznál, hogy beállna a tánc- és énekkarba. Fel is vették, mert kiderült, hogy jó hangja van. Táncolni azonban nem engedték, mert igen magasra nyúlt és hatalmas orra volt, amitől megjelenése egyedi, de egyben komikus is volt. Hamarosan mutálni kezdett, ezért nem maradhatott a karban, de addigra a színházi körökben annyira ismert és kedvelt lett, hogy néhány mecénása beíratta egy kollégiumba, fizették a tandíjat és az ellátást, sőt ruháról is gondoskodtak. Anyjától kapott hite a gondviselésben és a Koppenhágában kapott támogatás miatt alakult ki az a meggyőződése, hogy az emberek alapvetően jók.
Kitűnően tanult és négy év után jeles érettségivel fejezte be iskolai tanulmányait. Közben drámákat írt, amelyek ugyan sosem lettek színházi szenzációk, de költőiségükkel felkeltették a divatos dán írók figyelmét is. Néhány verse megjelent és nagy sikert aratott. Ösztöndíjat kapott, szintén támogatóinak köszönhetően és külföldre utazhatott; előbb Németországba állami ösztöndíjjal, majd Párizsba és Rómába. Nyelvérzéke és rendkívüli tanulási képessége lehetővé tette, hogy ahol járt, ott hamarosan otthonos lett a nyelvben is. Németül, franciául, idővel olaszul úgy megtanult, hogy rövidebb írásait irodalmi színvonalon tudta lefordítani ezekre a nyelvekre.
Bármennyire is támogatták sokan és látott sok helyet a világban, sőt levelezett sok fontos emberrel, igazi, mély emberi kapcsolatai nem alakultak ki. Magányos és különc agglegény lett, akinek azonban útirajzai nemzetközi sikert arattak, regényeit szívesen látták Európa különböző tájainak kiadói és olvasói. Különösen „A rögtönző” című regénye lett hamarosan több nyelven is népszerű olvasmány. Ez egy szegénységből világhírre emelkedő művészifjú lelki hullámzásáról szól. 1835-ben harmincéves korában, több külföldi út után hazatért Koppenhágába. Anyagi gondjai nem voltak, a könyvkiadók szívesen várták regényeit, de egy kiadó füzetsorozatot indított olyan mesék számára, amelyek alkalmasak gyermekolvasmányoknak is, ugyanakkor költőiségükkel a felnőtt olvasókat is érdekelhetik. Ha rendszeresen tud füzetről füzetre új meséket írni, készséggel kiadja őket és jól fizet értük. Ezt a jövedelemlehetőséget akarta megragadni. 27 év alatt 24 füzetet töltött meg azzal a 156 mesével, amelyet már régóta az Andersen-életmű lényegének tartanak.
Ha regényei sikeresek voltak, akkor meséi egyenesen világsikernek mondhatók. Dániában már mindenki úgy tekintett rá, hogy ő a világ leghíresebb dán írója. A dán király meghívta, koccintott vele, és barátjának nevezte. Ennek híre úgy jutott el Európa királyi udvaraiba, hogy közeli-távoli országok uralkodói hívták meg, akasztottak a mellére érdemrendeket. És aminek még jobban örült, hogy királyok, hercegek, államférfiak pezsgővel koccintottak vele, s ültették maguk mellé hintójukba. Különös életút volt ez, amelynek során minden írásában a szegények igazságát hirdette, de büszke volt a hatalmasok és a nagyon gazdagok barátságára. Élete második fele, ha lehet, még sikeresebb volt, aminek egyfajta leképezéseként szokták említeni „A rút kis kacsa” történetét.
A baromfiudvarba került hattyútojásról azt hiszik, hogy kacsatojás. Amikor a kotlós tévedésből kikelti, azt gondolják, hogy kacsa. De kacsának olyan különös, s ezért nagyon csúnyának tartják. Azután nőttön nő, egyre szebb lesz és eljut odáig, hogy diadalmas hattyúként emelkedik minden kacsa fölé. Mintha Andersen előre megírt önéletrajza lenne…
forrás: László Zoltán/literatura
