Bobby McFerrin (Robert Keith McFerrin Jr.) amerikai dzsesszénekes, improvizatőr, karmester, ma ünnepli 70 születésnapját.
Édesapja Robert McFerrin Sr., az első afroamerikai operaénekes, aki szerződést kapott a New York-i Metropolitanben. édesanyja Sara Cooper, dzsesszénekes és hangképzéstanár, a kaliforniai Fullerton College nyugalmazott professzora. Húga Brenda McFerrin, dzsesszénekes és hangképzéstanár.
Bobby McFerrin családi háttere okán is, jelentős komolyzenei képzettséggel rendelkezik. A zongora mellett megtanult fuvolán és klarinéton játszani. Az 1970-es évek végén a Utahi Egyetem modern táncok tanszékének zongorakísérőjeként dolgozott, egyúttal egy helyi bárban is zongorázott.
Első jelentős fellépései 1979-ben voltak, New Orleansben zongoristaként, San Franciscóban már énekesként. Első külföldi turnéját 1984-ben tartotta, az akkori NSZK-ban. Az 1984-es The Voice című albuma volt a zenetörténet első 100%-ban vokális szóló dzsesszlemeze.
1987-ben ő énekelte a The Cosby Show zenéjét, hamarosan pedig a Cadburys csokoládé reklámhangja is ő lett. 1989-ben megalakította tíz tagból álló, „Voicestra” nevű kórusát, akik közreműködtek az 1990-ben megjelent Medicine Music című albumán, illetve a Common Threads című dal felvételében. A Common Threads-et gyakran felhasználják AIDS-ellenes társadalmi célú hirdetések aláfestő zenéjeként.
Sok zenésszel dolgozott és dolgozik együtt, ezen együttműködések között is a legismertebb Chick Coreával való legendás zenei és emberi kapcsolata. Erről készült a We Play című dokumentumfilm, amely a kettejük által szerzett Spain című klasszikus-jazz darab svájci bemutatójára való felkészülést követi nyomon. Gyakran zenél a híres csellistával, Yo-Yo Mával, a billentyűs Herbie Hancockkal, a bendzsóművész Béla Fleckkel, vagy a dobos Tony Williamsszel.
A Don’t Worry, Be Happy Bobby McFerrin talán legismertebb dala az azonos című albumról. A dal 1988 szeptemberében jelent meg és két hétig vezette az amerikai Billboard listát. A dal érdekessége, hogy valamennyi megszólaló hangot maga Bobby McFerrin énekli vagy kelti, semmilyen hangszer vagy más közreműködő nem hallható benne. A felvételét nyolc sávra készítették, s ezeket játszották egymásra, így alakult ki a végső változat sokszólamú hangzása. A dal népszerűségét segítette, hogy betétdala volt Tom Cruise Cocktail című filmjének.
A dal szerepet kapott George Bush 1988-as elnökválasztási kampányában, majd Bobby McFerrin kérésére elálltak a használatától. A dal címe, és refrénje eredetileg Meher Bábaindiai misztikustól és spirituális mestertől származik, aki gyakran használta ezt a kifejezést, amikor megszólította nyugati híveit. A dallal McFerrin három Grammy-díjat nyert 1988-ban: Az év lemeze/ Az év dala/ Az év legjobb férfi popelőadója. A dal videóklipjén Paul Simon és Bobby McFerrin együtt szerepel.
Az 1990-es évek elején kezdett karmesterként tevékenykedni. Elmondása szerint először csak azért hívták, mert Don’t worry, be happy című slágere miatt a koncertszervezők jó reklámnak tartották Bobby McFerrin és egy szimfonikus zenekar kombinációját. Ő azonban komolyan vette a dolgot és belevetette magát a karmesterkedésbe, többek között Leonard Bernsteintől is tanult. Vezényelte a San Franciscói Szimfonikusokat, a New York-i Filharmonikusokat, a Chicago Szimfonikusokat, a Cleveland Szimfonikus Zenekart, a Philadelphia Szimfonikus Zenekart, a Los Angeles-i Filharmonikusokat, a Londoni Filharmonikusokat és még nagyon sok zenekart. Sajátos stílusban vezényel, a Tell Vilmos című opera nyitányát például rendszeresen hangszer nélkül dúdoltatja el a zenészekkel, aminek mindig óriási sikere van.
Egyedülálló a capellaelőadásmódjával, rendkívül széles, négy oktávnyi hangterjedelmével, valamint a szavak nélküli scat-vocaljávalvált ismertté. Gyakran vált mellhangról fejhangra, vagyis falzettre, ezzel polifonikus hatást keltve, így képes a kísérő szólamot és a főszólamot is ritmusra pontosan reprodukálni. A ritmushangszereket beat-box technikával, illetve különböző hangképzési technikák felvonultatásával idézi fel. Képes multifonikus éneklésre is, vagyis egy időben két hangot meg tud szólaltatni. Ezt a képességét Drive című számában hallhatjuk.
Bobby McFerrin zenepedagógusként is különböző feladatokat vállal; gyakran hívják rendhagyó énekórákra általános, közép- és főiskolákra, egyetemekre. A zenei nevelést szívügyének érzi, célja, hogy a komolyzenészek ne „kényelmesedjenek el”, hanem kotta nélkül is tudjanak zenélni – gondolkodásra, improvizálásra „kényszerüljenek”.
2009-ben Daniel Levitin zenetudóssal készítettek egy díjnyertes dokumentumfilmet (The Music Instinct – kb. „A zenei ösztön”), amely Levitin bestseller könyvén („This is Your Brain on Music”) alapult. Ugyanez évben együtt működtek közre a World Science Festival workshopjában, ahol McFerrin a közönség részvételével demonstrálta, mennyire alapvető a pentaton-hangsor az ember zenei gondolkodásában.