A Covent Garden Operaház, vagy Royal Operaház, London legjelentősebb kulturális intézménye, 1856 március 5-én ismét leégett.
A Covent Garden negyed már az ókori Londiniumban is létezett, egyfajta szent körzet volt, a feltárt síremlékek alapján. A középkorban, 1500 és 1974 között megszakítás nélkül működött itt a nagykereskedelmi piac: a Westminstert látta el friss zöldséggel és gyümölccsel.
A XVII. században Inigo Jones, a híres angol klasszicista építész a Covent Gardent is átalakította, ekkor épült ki a ma látható tér, melyet egy toszkán stílusú templom (Szent Pál), valamint néhány oszlopsoros polgárház ölel körbe. Az 1666-os nagy tűzvész után azonban az elit elhagyta a Covent Gardent és megjelentek a kávéházak, tavernák és bordélyházak, a leghíresebbek Betty Careless-é és Jane Douglas-é voltak, akik a felső tízezer szórakoztatását biztosították.
A Covent Garden az ország legfontosabb kereskedelmi és szórakoztató központja lett, a kereskedők mellett, mutatványosok, utcai művészek voltak mindenütt. 1973-ban a Covent Garden környéki épületek egy részét műemlékké nyilvánították, a mai piaccsarnok, mint turista látványosság 1980 óta várja az érdeklődőket. A térről nyílik a Londoni Közlekedési Múzeum (London Transport Museum), és a Királyi Operaház, a Royal Opera House hátsó bejárata is. A Royal Opera House (Királyi Operaház) vagy Covent Garden operaházLondon legjelentősebb operaháza, a Királyi Balett (Royal Ballet), Királyi Opera (Royal Opera) társulatának és a Királyi Operaház Zenekarának (Orchestra of the Royal Opera House) otthona.
II. Erzsébet királynő helyet foglal az Operában
Az első operaházatJohn Rich építette, a Lincoln’Inn Fields Theatreben működő Duke’s Company színtársulat igazgatója, miután az általa John Gaytől rendelt Koldusopera bevételéből sikerült megvásárolnia az itt álló kolostor kertjét (convent garden) A Theatre Royalt, ahogyan Rich nevezte, Edward Shepherd tervezte. A bemutató előadás William Congreve The Way of the World (A világ útja) című műve volt. Működésének első száz évében színházként működött, de Rich műsorra tűzött néhány pantomim-játékot is. 1719-ben Händelt nevezték ki a társulat vezetőjévé, de első operaévadot csak később 1735-ben nyitotta meg. Számos operájának és oratóriumának itt volt a bemutatója.
1734-ben került sor az első balettelőadásra (Pygmalion). A színház történetének egy 1808-ban kitört tűz vetett véget. Az újjáépítés Robert Smirke tervei alapján már 1808 decemberében elkezdték és az új színházat 1809. szeptember 18-án nyitották meg Shakespeare Macbeth című drámájával. A színház igazgatója felemelte a helyek árait, hogy minél hamarabb megtérüljön az új színház megépítésébe fektetett összeg, de ez általános nemtetszést váltott ki a látogatók körében, akik az előadásokat füttykoncerttel, sziszegéssel, lehurrogással akadályozták. Ez (Old Price Riots = Régi Ár Zavargások) két hónapig tartott és arra kényszerítette az igazgatót, hogy engedjen a nézőközönség követeléseinek. A színház műsorán ebben az időszakban a színdarabok mellett, rendszeresen mutattak be operákat és baletteket.
1817-ben a ház világítását felújították és a gyertyákat gázlámpákra cserélték. 1837-ben vezették be reflektormegvilágítást. Valódi operaházzá 1846-ban vált, amikor Michael Costa karmester vette át az irányítást, magával hozva a Her Majesty’s Theatre társulatát, amely addig London vezető operatársulatának számított. A nézőteret átalakították az új társulat céljainak. 1847. április 6-án nyitotta meg kapuit Royal Italian Opera (Királyi Olasz Opera) néven Rossini Semiramide című operájával.
1856. március 5-én ismét tűz áldozata lett az épület. A harmadik ház Edward Middleton Barry tervei alapján épült meg. A megnyitó előadásra, Meyerbeer Hugenották című operájának bemutatójára 1858. május 15-én került sor. 1892-ben változott meg neve Royal Opera House-ra, amikor a repertoáron levő művek sorában az olasz mellett, egyre nagyobb hányadot jelentettek a francia és német darabok.
Az első világháború idején bútorraktárnak használták. A második világháborúban táncteremmé alakították. A háború után a Boosey & Hawkes kiadóvállalat bérelte ki és megalapította az új társulatot. A megnyitóra 1946-ban került sor. Az épületet az 1960-as években kibővítették, de szükség volt egy teljes átalakításra, mert műszakilag elavult volt.
1975-ben a brit kormány a rendelkezésére bocsátotta a szomszédos telket, de a szükséges pénzösszeg csak 1995-re gyűlt össze. A munkálatokat 1996-2000 között végezték Jeremy Dixon és Edward Jones építészek tervei alapján. Ekkor csatolták hozzá a szomszédos piac virágcsarnokát (Floral Hall), melyet étteremnek és előcsarnoknak használnak, megépült a stúdióterem (Linbury Studio) és kibővítették a nézőteret is.
forrás: Utazom.com, 2,
