Szőlőültetvények sokasága, Rtveli (grúz aratás), többszólamú ének és borral teli agyagedények (Kvevri) – ez Georgia. A bor itt minden – mindenki szereti, minden család nagy örömmel és büszkén mutatja meg saját borát. A szőlőskert a grúzok és a borászat szent helye. Az Intermezzoban Bálint Edina vendége Csetvei Krisztina móri borász, aki Grúziában tanulta meg a helyi speciális borkészítési technikát, és itthon először ő alkalmazta!
Csetvei Krisztinával készült beszélgetésünk meghallgatható itt:
Grúzia 8000 éves borkészítési hagyományokkal rendelkezik, amit több régészeti feltárás és történelmi tény is bizonyít, agrúz boroktehát, feltehetően a történelem legrégebbi borai. Az Oxford Companion to Wine (Jancis Robinson, 1994) állítása szerint a bortermelés eredetét a Dél-Kaukázusban, a mai Grúziában találták meg. „Grúziában találtak olyan magokat, amelyek termesztett szőlő magjainak tűnnek (alakjuk különbözik a vadszőlő magjáétól), és körülbelül Kr.e. 6000-re datálhatóak.” (Rod Phillips, 2001: A Short History of Wine. London). A bor sok nyelvben használt neve is (wine, Wein, vino, stb.) is valószínűsíthetően, a grúz „ghvino” szóból származik.
Az ősi borkészítési eljárás nagyjából ez volt: a (vad)szőlő kipréselt levét méhviasszal lezárt agyagedényekben, grúzul kvevrikben a földbe ásták, hogy ott állandó, alacsony hőmérsékleten végbemenjen az erjedés. A Dél-Kaukázusban a mai napig sokan művelik a borkészítésnek ezt az ősi módját. A lakóházuk mellett egy külön kis épületben (marani) ássák el a kvevriket.
A modern világ Grúziát ismerte el a bor hazájaként. A Qvevri borkészítési módszer 2013-ban bekerült az UNESCO szellemi kulturális örökségének listájába. Grúziában több mint 500 különböző endemikus szőlőfaj létezik, amelyekből a legjobb minőségű bor készül. Különleges és egyedi grúz borok: Saperavi, Rkatsiteli, Kindzmarauli, Tsitska-Tsolikauri, Khvanchkara, Tvishi, Usakhelauri, Ojaleshi stb. Az ősi borkészítési eljárás nagyjából ez volt: a (vad)szőlő kipréselt levét méhviasszal lezárt agyagedényekben, grúzul kvevrikben a földbe ásták, hogy ott állandó, alacsony hőmérsékleten végbemenjen az erjedés. A Dél-Kaukázusban a mai napig sokan művelik a borkészítésnek ezt az ősi módját. A lakóházuk mellett egy külön kis épületben (marani) ássák el a kvevriket.
Grúzia borkészítő szakértelme ismert volt az ókorban. Például Apollóniosz Rhodiosz, Sztrabón és Prokopiosz is leírta, mint az első ismert termesztett szőlőfajták és borok földjét. A borkészítés hagyományos módszere a grúz vidékről terjedt el Mezopotámia, Egyiptom, Görögország felé. A kvevrihez hasonló edényeket találtak a Római Birodalomban is, ahol ezeket doliumnak nevezték, míg görögül pithos, spanyolul pedig tinaja volt a neve. Amikor a Konstantinápolyból érkezett Kappadókiai Szent Nino elterjesztette a kereszténységet Grúziában, szőlőágakból készített és hajával összekötözött keresztjével térítette a népet az ortodox keresztény hitre. A templomokban ma is megtalálható a borra utaló ornamentikus díszítés. A grúz cserépedényben történő szőlőmust erjesztás a kvevri-technológia, biztosítja a mikrooxidációt a borkészítés során, azonban nem befolyásolja az ízt. A bort általában több hónapos héjon tartás után fejtik le belőle.
