A májusfa, vagy más néven májfa a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert jelképes kelléke. A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatainak következtében mind a természeti ciklusok változásaihoz fűződő mágikus-praktikus képzeteket, mind a naptári év egyházi, vallási szokásait tükrözi.
A kereszténység előtti tavaszszimbólum középkori magyarázata egyes források alapján Fülöp apostol szerencsés megmenekülését, majd a keresztfán szenvedett vértanúságát hivatott bemutatni, más adatok viszont Jakab apostol vértanúságát említik magyarázatként. A székelyeknél ezért is nevezik a májusfát Jakab-fának, vagy hajnalfának. Hajnalfa néven, húsvét hajnalán is állítottak szalagokkal díszített fát Székelyföldön a határkerülésről visszatérő ifjak.
A májusfa állításának szokása a magyar nyelvterület legnagyobb részén május elseje, de egyes adatok szerint hazánk északi és nyugati részén, pünkösd napján is szokás volt a színes szalagokkal díszített zöldág felállítása. A két ünnep kapcsolata olyannyira erős, hogy nehéz eldönteni, tulajdonképpen melyik napon is van hagyományosan a májusfaállítás ünnepi szokása.
A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa, vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásoknak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a saját szerelmének háza elé. Akadtak olyan települések is, ahol csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas fát, és a lányos házakhoz csak kisebb feldíszített ágakat vittek. A zöldágakat leggyakrabban szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli borral, hímes tojásokkal díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögelték. Háromszéken szokás volt, hogy a legények meg is faragták a gallyakat, s a saját nevüket is belevésték a törzsébe.
A fa kivágása, feldíszítése és felállítása bizalmas feladat volt, minden titokban történt, csak a legénybanda tudta, hogy mi fog zajlani az éjszaka. A májusfa a lányos házaknál egyfajta presztízzsel bírt, hiszen ez mutatta meg a faluban, hogy kinek van udvarlója, s minél pompásabb volt a felállított ág, annál büszkébb volt a gazda az udvarlóra is, hiszen a fa dísze, formája, fajtája és nagysága az udvarlási szándék komolyságának egyik jelképe volt.
Általában a májusfa a nagylányság elismerését is jelentette egyben, hisz ezután már eljárhattak a bálokba és a helyi táncos mulatságokba. Néhol a rosszhírű lányoknak kiszáradt gallyat állítottak fel a ház elé, amit rongyokkal, fazekakkal „ékesítettek”.
Alkalmanként előfordult, hogy egyes lányok nem kaptak májusfát, ez sokszor nem csak keseredettséggel, de bosszúval is megtöltötte a megsértett hölgyeket, s a szép májusfákat ilyenkor elcsúfították. Viszont ezt nem csak az irigy lányok tehették, hanem azok a legények is, akik már olyan házhoz vitték volna a fájukat, ahol díszelgett egy. Egyes területeken éppen ezért alakult ki a májusfa őrzésének szokása. Ezeken a helyeket azonban a konfliktus kialakulásának volt nagy esélye, hiszen még így is megpróbálták a már felállított fákat elbontani, s legtöbbször a verekedésben látták a megoldást.
Amennyiben a májusfát szerelmi ajándéknak tekintjük, elvárható, hogy azt a leány megfelelő módon viszonozza a legénynek. Korábban egyes helyeken zsebkendőket, vagy kalapra tűzhető bokrétákat, máshol pénzadományt adtak a megtisztelt hölgyek. Ha a májusfát kidöntötte, akkor az a szerelem visszautasítását jelentette.
A települések nagy részében az apa kínálta meg az állítókat borral, sörrel vagy süteménnyel. Ritkább esetben előfordult, hogy a lány énekelt és jókívánságokat mondott a legénynek, egyes helyeken gyertyát gyújtottak az ablakban a lányok, de azolyan is lehetséges volt, hogy a lány a szerelmével viszonozta a szép gesztust. Vannak olyan területek is, ahol nem is tudták biztosan, hogy ki állította fel a fát az udvarban, de ha tudta, akkor sem illett jeleznie felé. Észak-Dunántúlon a legények nagyon udvariasan, csendben állították fel a fát, de a lányok azért mindig kikukucskáltak az ablakon, hogy meglessék, melyik legény tiszteli meg őket.
A magyar nyelvterület északi és nyugati részén gyakori volt, hogy a május elsején felállított fát pünkösdkor bontották le.
Nagy szégyen volt, ha a májusfa állva maradt, vagyis nem táncolták ki, hiszen ezzel azt hozták nyilvánosságra, hogy a frigy valamiért nem jön, vagy nem jöhet létre. A bontás legtöbbször rituális tánccal, azaz a májusfa kitáncolásával és a fa kidöntésével járt. Ennek a ceremóniának szoros kapcsolata lehetett a pünkösdi király választásával is. Bizonyítékaként egyes forrásokban találunk utalást a máj-kerékre, amelyet a májusfa mellett (vagy helyett) állítottak a magyarság északnyugati területein. A máj-kerék egy magas rúd végére tűzött, szalagokkal, borosüvegekkel, zsebkendőkkel díszített szekérkerék. A kerékről a díszeket a legényeknek kellett leszedniük, ezzel is bemutatva bátorságukat, rátermettségüket. Az ügyességi versenyek győztese lehetett – helyi szokásoktól függően – a pünkösdi király, a legénybíró, vagy a bálokat, mulatságokat rendező első legény.
A Nyugat-Dunántúlon és Felföldön is szokás volt a nyilvános játékokkal, versenyekkel tarkított ünnepi szokás, de itt már nem csak a fa kitáncolása volt elterjedt, hanem egyes falvakban zöld ágakba öltöztetett alakoskodók gyűjtöttek váltságpénzt a falu lakosaitól.
A ledöntött májusfa sorsa igen változatos, leggyakrabban tüzelőnek vagy épületanyagnak használták, de volt példa mágikus célú alkalmazására is. Győr-Moson-Sopron megye több településén is szokás volt a májusfát „traktával”, azaz lakomával, mulatozással megváltani. Gyakori volt, hogy a legények a kiásott fát eladták, s a befolyt összeget elmulatták, de olyan is előfordult, hogy a lakodalmi sátor lábának állították be. Néhány dunántúli településen elterjedt volt a májusfa újraültetése is a lányos ház udvarában. Ha kizöldült, akkor az azt jelentette, hogy a lányt egy éven belül eljegyzik.
forrás: Tantrend
