Giuseppe Tartini (1692 – 1770) olasz barokk zeneszerző, hegedűművész és legendás hegedűtanár, 1692-ben, ezen a napon született.
A világ egyik leghíresebb hegedűművészét szülei papi pályára szánták, de a fiatal Giuseppe inkább jogi tanulmányokat folytatott a Padovai Egyetemen. Valójában igen bohém életet élt, több botrány főhőse volt. Kedvelt időtöltése volt a vívás, eredetileg vívóiskolát akart alapítani. Titokban eljegyzett egy zenetanárnőt, akit később szülei tiltakozása ellenére feleségül is vett. Nagybátyja, Padovapüspöke azonban nem nézte jó szemmel botrányait. A püspöknek végül sikerült elérnie, hogy Tartini bevonuljon az assisikolostorba, ott tanult meg hegedülni az egyik paptól.
Hegedűjátékával 24 éves korában lépett a nyilvánosság elé első ízben Velencében, a Mocenigo-palotában, óriási sikert aratva. A közönség tagjai között volt Francesco Maria Veracini is, aki felismerte benne a kivételes tehetséget, és tanítványául fogadta. Több évnyi szorgalmas és elmélyült tanulás meghozta a gyümölcsét: 1721-ben kinevezték a padovai Szent Antal-bazilika első hegedűsévé. Ekkor már egész Európában elismert hegedűművész volt.
Zeneelmélettel is foglalkozott: 1714-ben felfedezte a kombinációs hangokat, amelyeket Tartini-féle hangoknak is nevez az utókor. Ezek olyan hangok, melyek két hang együtthangzásából erednek és amelyek rezgésszáma vagy a két hang rezgésszámának (frekvenciájának) összege, vagy azok különbsége.
1723-ban Kinsky grófnő Prágába hívta, hogy vegyen részt II. Károly cseh király (VI. Károly német-római császár) koronázási ünnepségein. Két évig működött a cseh fővárosban mint Kinsky grófnő zenekaránakkarnagya, majd 1726-ban visszatért és megalapította világhírű hegedűiskoláját. Hegedűpedagógiájának legfőbb titka a vonóvezetés új módszerében rejlett. Pedagógiai tapasztalatait elméleti munkáiban tette közzé, s ebben különös figyelmet szentelt a hangszeres ékesítések kivitelezésének.
Egymást érték a külföldi meghívások, de Tartini 1726 után többé nem hagyta el Itáliát. Padovában halt meg 78 éves korában, 1770. február 26-án. Műveinek túlnyomó többsége (versenyművek, szonáták, triószonáták, néhány vokális darab) kéziratban maradt az utókorra.
A hagyomány szerint több mint 200 hegedűversenyt írt, de csak 135 maradt az utókorra és csak 18 jelent meg nyomtatásban szerzőjük életében. Albinoni és Torelli versenyműtípusait fejlesztette tovább. Korai műveire jellemző a nagy fokú virtuozitás, a technikai nehézségek halmozása, a gazdag díszítettség (trillák, kettős trillák, kettős fogások halmozása). A zárótételek kadenciáit önálló részekké fejlesztette. Kései versenyműveinek kompozíciója már közelebb áll a klasszicista stílushoz, mint a barokkhoz.
Hegedűszonátáinak száma eléri a 135-öt, további 40 mű szerzősége azonban mai napig vita tárgya. Szonátainak is csak kis része jelent meg nyomtatásban Tartini életében. Általában két- és háromtételes művek, de akadnak közöttük négytételesek is. A leghíresebb az Ördögtrilla-szonáta.
Ehhez az a legenda fűződik, miszerint a zeneszerző álmában megjelent a Sátán és eljátszott neki egy hegedűdarabot. Amikor Tartini felébredt, leírta, amit álmában hallott. Így született meg ez a szonáta. Tartini hegedűművészetét is az ördöggel hozták kapcsolatba, akárcsak később Paganini játékát. A művek gyorsabb tételei virtuózabbak, a lassú tételekben cantabilis stílust alkalmazott.
Elméleti munkásságából jelentős összhangzattan kísérlete, amely elsősorban nem fizikai törvényeken alapul, hanem főként aritmetikai és geometriai számításokon. Foglalkozik a dúr–molltonalitással, a konszonancia és a disszonancia fogalmával, tárgyalja a dallamképzést, a kadenciákat, a metrumot, a régi görög hangnemeket is. De művének (Tratto di musica secondo la vera scienza dell’armonia) mesterkélt stílusa és szokatlan ábrázolásmódja nagy port kavart a saját korában. Nézeteit közérthetőbb formában, művének átdolgozott kiadásával sem tudta érvényesíteni.
