Parmigianino, azaz, Girolamo Francesco Maria Mazzola (1503 – 1540 ) olasz festő, Filippo Mazzolafestő fia. A manierizmus korszakának jellegzetes mestere, aki a maga idejében a legünnepeltebb művészek közé tartozott.
Francesco Mazzola 1503. január 11-én Pármában született. A művészettörténetbe Parmigianino, azaz egyszerűen csak „a Pármai” néven írta be magát. Apja, Filippo Mazzola festő, 1460-tól kezdve Velencében működött, ám 1505-ben, idő előtt halt meg, fiának nevelését két testvérére, Piero Ilarióra és Michele Mazzolára hagyva, akik szintén festők voltak. A nagybácsik ugyan átlagos művészek voltak, de meg voltak győződve unokaöccsük zseniális tehetségéről.
Parmigianino művészetére leginkább Antonio da Correggio hatott. 1523-ban Rómába ment, ahol Raffaello és Michelangelo művei is erőteljesen hatottak rá. Művészetének kiteljesedését segítette, hogy VII. Kelemen pápánál nagy kegyben állott. 1527-ben, Róma kifosztásakorazonban menekülni kényszerült: előbb Bolognába ment, majd 1530-ban visszatért szülővárosába, Parmába. Élete utolsó 10 évében szülővárosában és a közeli Casalmaggioréban dolgozott. 1531-ben megbízást kapott Parmában a Santa Maria della Steccata templom apszisában freskó elkészítésére, azonban ezt nem teljesítette, a szenvedélyévé vált alkímiának is köszönhetően – ezért 1539-ben bebörtönözték. Amikor kiszabadult, Casalmaggioréban talált menedéket, ahol 1540. augusztus 24-én, 37 éves korában meghal. Cipruskereszttel a mellén temetik el Casalmaggiore közelében, Motta San Fermóban.
André Chastel írja róla: „… ő, Correggio tanítványa azt tűzte ki célul, hogy eljusson a kellem és a báj teljéhez, kiküszöbölve minden realista elemet a kompozíció alakjaiból; stílusát (maniera) egész sereg festő utánozta. … Parmigianinóval a festészet azt tűzte ki célul…, hogy tárgya az a „nem is tudom mi” legyen, ami a belső, azaz képzeletünkben kivirágzott képből ered… ügyesen összeolvasztva azt a természet formáival. Ez a „manierista” magatartás irányítja aztán a festő egész idegen, állhatatlan, könnyed személyiségét.”
A manierizmus a kb. 1530-tól 1600-ig tartó stílustörténeti korszak elnevezése, amely a reneszánsz és a barokk korszakot kötötte össze. A fogalom az olasz maniera szóból ered, melynek magyar jelentése mód vagy manír, de később modorosságot is jelentett. Itáliából indult ki, Németalföldön, Franciaországban és Németországban terjedt el. A manierizmus már az érett reneszánsz két nagy alkotójánál is jelen voltak, Raffaellónál például a Borgó égése című mű (1514–17, Vatikán), Michelangelónál pedig az Utolsó ítélet című festményen (1535–41, Vatikán, Sixtus-kápolna). Ezeknél a munkáknál a művész már szakít a hagyományos ikonográfiával.
A manierista festőket egyéni érett látásmód jellemzi. Erősen intellektuálisak a képek, új szépségeszmét képviselnek, amely szembenállt a reneszánsz tulajdonságaival. Gyakoriak a meghosszabbított formák, mint a híres Parmigianino Madonna képen a nyak, vagy a testrészek elcsavart, természetellenes pózban láthatók.
„Parmigianino Hosszúnyakú madonnája, a festő legismertebb képe, 1534-ben rendelték meg Pármában Elene Baiardi magánkápolnája részére. Egy időben a Hosszúnyakú Madonnát az egyszerűség hiányával, természetellenes pózzal és affektálással vádolták. Parmigianinio itt olyan művészi módszert alkalmaz, amely az ábrázolt figurák testének deformálásán és megnyújtásán alapul. Ez reagálás a reneszánsz realista törekvéseire, s egyúttal a manierista stílus jellegzetessége. A reneszánsz kezdetén a művészek támaszkodva a valóság megfigyelésére, megállapították az emberi test arányainak kötelező érvényű kánonját. Például a fej a teljes alak egy nyolcada, vagy egy kilencede kell, hogy legyen. A manieristák kétségbe vonják ezt a szabályt és saját szükségleteik szerint megváltoztatják. A Hosszúnyakú Madonna képen Parmigianino összekeveri az anatómiai arányokat, nagy súlyt helyez a függőleges vonalakra, és azért, hogy Madonnának nagy kifejezőerőt és bájt kölcsönözzön, megnyújtja nyakát és deformálja testét.” forrás: Miért éppen reneszánsz?
„Egy fej nélküli oszlop látható a háttérben, kiemelve a kép függőleges jellegét. Ugyanezt a szerepet tölti be az angyal megnyújtott lába (az első képsíkban balra). A hatalmas, masszív, hellén szoborra emlékeztető Madonna akár Afrodité is lehetne. Derűs arcát szőke hajtincsek keretezik, amelyek aranyszínét kiemeli a gyöngysor csillogása. A ruha redőzete alatt kirajzolódik a has és a formás, kerekded mell Parmigianino a reneszánsz által hirdetett szépségideált megtestesítő antik szobrok mellformáját adja Madonnának. Az Anya térdén magatehetetlenül alszik a Gyermek, a halálábrázolás pózában. A halvány színű test a gyermekméretekhez képest túl hosszú, de az a vonal, amelyet alkot, harmonikusan illeszkedik Madonna testének és ruhájának arabeszkjébe. Parmigianinót nem a valóság utánzása érdekli, hanem a materiális és egyben szellemi szépség létrehozása (a vallásos tematika nem zárja ki a lehetőségeket). Művéhez biztosítja a csodaszerűség és „zeneiség” hangulatát, valamint azt a bájt, amit oly sokan próbálnak majd utánozni.” Forrás: Miért éppen reneszánsz? blog
Parmigianino legismertebb munkái: a Hosszú nyakú Madonna (1535 körül, Pitti), Szent György (freskó, a parmai S. Giovanni Evangelista-templomban) Szent Katalin, Madonna szentek között, A szent család, Szent Jeromos látomása, az Íjat faragó Ámor.
