A „symphony” és „concerto” kifejezések a történelemben nagy szerepet kaptak a nyugati zenében, úgy, hogy akár különböző jelentésük is volt az adott helytől és időtől függően. Azonban a „sinfonia concertante” egy bizonyos fajta darabra vonatkozik, melyet egy bizonyos időben írtak és a leginkább jellemzőbb védjegye a formájában tekintendő.
Alapvetően egy concertoként is hivatkozhatunk rá, amelyben számos hangszer szólal meg, melyek egységes egésszé, szimfóniába mosódnak össze. A barokk idei concerto grosso műfaja állt talán a legközelebb jellemőziben, azonban a romantika elterjedésével a dupla concerto, illetve a tripla concerto váltak inkább népszerűvé.
A Wikipédia a következőképpen fogalmaz: A sinfonia concertante (symphony concertante) zenei műfaj, melyben szólóhangszerek csoportja és a zenekar „versenyez” a témák megszólaltatásában. A többtételes sinfonia concertante a barokk kor concerto grossójának a 18. századvégi megújult formában való folytatása a klasszikus szimfónia kialakulása után és részben annak hatása alatt is. A sinfonia concertante forma részben magába foglalja a concertót és a szimfóniát, egy concerto, azaz egy versenymű, ahol a szólisták kiemelkednek a zenekarból, ugyanakkor tekinthető egy szimfóniának is, melyben a szólisták egyúttal a zenekar részei is.
A műfaj kifejezetten divatosnak számított a 18. század második felében, főként Párizsban, mint symphonie concertante, ahol többek között Davaux, Devienne, Gossec vagy Pleyel is előadtak ilyen előadásokat. Bach több ilyen szerzeményt is készített Londonban, melyeket a Bach-Abel koncertsorozat keretében mutatott be az általa összehívott zenei virtuózokkal eljátszva. Még Mozart is hallhatta Bach ezen műveit fiatal korában, majd később Mannheimben is.
Mozart vált végül a műfaj legismertebb mesterévé, a hegedűre, brácsára és zenekarra készült sinfonia concertantéjával. A két hangszeres kiemelkedett a zenekar kavalkádjából és kettejük tökéletesen összeillő harmóniája az Allegro maestoso nyitányában hallható, valamint a befejező Presto részben is. A c-mollban írt mű egy mestermű, ami az 1770-es évekre jellemző érzelemvilág határait feszegette, és ekkor csupán még csak 23 éves volt a neves zeneszerző.
Haydn szintén mesterien ért fel a kihíváshoz, azzal, hogy tökéletes harmóniát teremtett a hegedű, cselló, oboa és fagott között.
A dupla és tripla concerto felemelkedése vetett véget a concertante sikerének, bár Saint Saens Orgona szimfóniája vagy Lalo symphonie espagnoléja felhasznál elemeket a műfajból. Később Szymanowski negyedik szimfóniájában, főként a zongorabetétben, Litolff Concertos symphoniques-jében valamint Prokofjev cselló „Symphony-Concertojában” vélhetünk felfedezni további elemeket. Ám ezek már messze álltak a 18. századi eredeti formától.
Kép: Freepik
