A „fúzió” gyakran inkább kompromisszumot jelent, és a két találkozó félből valami egészen fontosat vesz el. Most azonban mutatunk 5 olyan nagy pillanatot, amikor ez nem így történik: a klasszikus és a jazz határmezsgyéjén valami fantasztikus jön létre!
Klasszikus szűrőn át: Stravinsky: Ebony Concerto
Az Ebony Concertot Stravinsky Woody Herman klarinétosnak írta. Sok jazz-szeretőnek ez a mű pontosan azt jelenti, ami: így írna jazzt egy klasszikus zeneszerző. Nincsen benne improvizáció vagy kikacsintás. De mégis nagyon érdekes, mert megmutatja, mit is kezd Stravinsky egy jazz zenekarral, láthatjuk, mit szűr ki ebből a műfajból egy klasszikus zeneszerző. Érdekes megtapasztalni, hogy a jazzes dallamok mögött hogyan jelenik meg az esszenciálisan Stravinskys hangzás.
Radikális és erőteljes: Duke Ellington: Black, Brown and Beige
Duke Ellington élemtűvének egyik legjelentősebb darabját alkotta meg az 1943-ban január 23-án a Carnegie Hall-ban tartott koncertjére. A Fekete, barna és bézs című darab egy gigantikus jazz szimfónia, amelyet mindössze háromszor mutattak be teljes egészében. A három tételes mű az egyik leggazdagabb, legradikálisabb alkotás, amely az ő kezei közül született.
Kreatív újrahasznosítás: Uri Caine: Gustav Mahler in Tbolack
Abban talán mind megegyezhetünk, hogy Uri Caine használta az egyik legkreatívabban a klasszikus zene repertoárját a kísérletező jazz darabok megalkotásához. Az ő feldolgozásában Mahler V. szimfóniája olyan ismerősen hangzik, mintha mindig is a jazz-irodalom része lett volna.
Titokzatos és rezgő: Jacques Loussier: Bach’s D minor piano concerto
Luisser Bach feldolgozása teljes ellentétben áll azzal, amire a várakozás alapján számítanánk. Ebben a feldolgozásban Bach harmonikus, terjengős dallamai sötéten rezgő szélsőségekké alakulnak. Olyan, mintha Louisser és az ő dobosa és basszusa egy fekete lyukban kormányoznák a hallgatót az első mozdulatoktól az utolsóig.
Az alfa és az ómega: Robert Levin: Mozart improvizáció
Nem is kell a jazzig merészkedni, ha rögtönzést szeretnénk hallani a klasszikus zenében. Mindig is volt ilyen, Mozart és Beethoven is hagyott hátra néhány megjegyzést a zongorakottákban, amelyek megengedtek egy kis önkifejezést a játszóknak. Robert Levin azonban ettől is messzebbre merészkedik, teljesen eggyé válik Mozart zenéjével és saját keze alá fordítja a dallamokat.
Kép: Unsplash/ Dolo Iglesias
