Egy filmes kutatása az igazi Maria Callas után

Írta: 

„Nem voltam nagy opera- és klasszikuszene-rajongó” – vallja be Tom Volf, aki 2013-ban elsétált a New York-i Metropolitan Opera előtt, és ha már ott járt, hirtelen szeszélytől vezérelve váltott két jegyet Donizetti Stuart Máriájára. Nem igazán tudta, mit várjon az estétől.

A produkció Joyce DiDonato mezzoszopránjával indult, akit David McVicor vezényelt.

„Nagyon megrázó volt, annyira mély, hogy öt évvel később is azt érzem, hogy ez volt az a bizonyos fordulópont.” – árulta el nemrég egyik interjújában. Volf ezek után teljes kábulatban ment haza és rögtön elkezdett az interneten keresgélni Donizetti zenéje utána.

Maria Callast ezen az estén fedeztem fel” – emlékszik vissza. – A YouTube labirintusa vezetett el hozzá, mert bármikor rákerestem Donizettire vagy a bel canto-ra, hamarosan ott találtam valahol a videók között egy bizonyos Maria Callas nevét is. Felfedeztem egy másik Donizetti-féle szerepben is, Lúciaként, az őrület jelenetében – ez volt a második megrázó élményem azon az estén. Ez volt az utazás igazi kezdete, mert valaki annyira megérintett, olyan érzelmeket hozott elő belőlem, mint addig még senki és semmi sem. Csak azt tudtam, hogy többet akarok tudni, hallani, olvasni róla.”

Nem gondolta magáról, hogy tehetséges, vagy hogy igazából tud énekelni

Volf az utazás során hamar betekintést nyert a Maria Callas kultuszba. „Érdekes látni, hogy létezik valaki, aki már több, mint 40 éve nincs életben, mégis, mindenhol jelen van a világon és mindenféle körökben ismerik, kulturális és társadalmi háttértől vagy kortól függetlenül – maga a Callas jelenség megtalálása önmagában is egy felfedezés volt.”

Volf elkezdte kritikusan szemlélni Callas örökségét. „Amikor az ember olyan tévéműsorokat néz, vagy cikkeket olvas, amelyek róla szólnak, hirtelen észreveszi, hogy mindig más emberek azok, akik róla beszélnek. Az én filmes hatodik érzékem azt súgta, hogy valami hiányzik a történetből. Amikor először találkoztam egy olyan emberrel, aki személyesen ismerte őt – és egyáltalán nem volt annyira közeli barátja, mint azok, akiket később megismertem – egészen más történeteket mondott el és teljesen más szavakat használt, mint azok, akiket korábban olvastam vagy hallottam. Akkor jöttem rá, hogy van egy hatalmas szakadék aközött, hogy mit mond róla a korabeli sajtó vagy az életrajzírók és ki is ő valójában. Ez lassan kirajzolta előttem a teljes képet: az én küldetésem az, hogy megtudjam, ki volt ő - nem csak, mint művész, hanem mint nő.”

Volf kutatása a Maria by Callas (Mariáról Callsról) című portréfilmben teljesedett ki, amelyet idén szeptember 10-én és 13-án játszottak a Torinói Nemzetközi Filmfesztiválon. „Az éreztem, hogy ezt a portrét akkor lehet a legjobban megrajzolni, hogyha olyan filmet készítek, amelyik Callas saját szavait használja” – magyarázza Volf – „El szerettem volna kerülni, hogy más emberek szavait, véleményét, látásmódját használjam - Még azokét is igyekeztem kizárni, akikkel később interjút készítettem. Szerettem volna ezt is elkülöníteni.”

Volfnak döntését, hogy végig csak az énekesnő saját szavaira támaszkodik, az erősítette meg, hogy rátalált egy 1970-es évekből származó rádióinterjúra, amelyet David Frost készített. Kiderült, hogy az énekesnő egykori lakája, Ferruccio Meddadri megőrzött egy példányt. „Nagyon szerencsés vagyok, hogy rábukkantam erre a felvételre. Ebben Callas egészen másképp jelenik meg, mint bármelyik másik interjúban. Kinyílik és olyan mély vallomást tesz, hogy szinte ez önmagában megteremti a film egész sodrását.

„Két ember lakik bennem.” – meséli Callas a nevezetes interjúban. „Én szeretnék Maria lenni, de ott van Callas, aki valójában diktál nekem.” Ezt a dualitást ragadja meg Volf művének a címe is és ez az a struktúra, ami köré az egész alkotás épül.

„A film egy része egy visszatekintés az 1970-es évekbeli interjúra. Ahogyan beszél, az őszinteség és a kendőzetlenség viszont majdnem olyan, mintha ő is visszatekintene saját magára. A film kronologikusan épül fel, de vissza-visszatér az interjúnak azokhoz a részleteihez, amikor Callas a saját életéről beszél. Az interjú adja a film gerincét, így az embernek olyan érzése van, mintha Callas maga szólna hozzánk.

Egy egészen más Callast ismerhetünk meg a filmből Volfs szerint. „Nagyon sokan nem tudják, hogy mennyire keveset gondolt magáról. Nem igazán hitte, hogy tehetséges vagy hogy jó, még az után sem, hogy hatalmas dicsőségre tett szert az ’50-es években. Emiatt ebben az interjúban csak egy egyszerű embernek tűnik.”

Frost interjúja mellett Volf rengeteg, eddig sosem látott Callas ereklyét mutat be, amit az interjúk és a kutatások során gyűjtött. „A film ezekkel van tele. Nagyon sok Super 8-as felvételt is találtam, amiket a barátai készítettek a vakáció alatt, sőt, egy tengeri út során is Onassissal (Arisztotelész Onasszisz görög üzletember, a világ egyik leggazdagabb embere). Vannak olyan Super 8-as filmek is, amelyeket a barátai a fellépések kulisszái mögött készítettek, ezek egészen elképesztők, mert ugyan ki számít arra, hogy színes filmeket is talál az ilyen régi tekercsek között. Vannak korábban nem is hallott felvételek. Egy egész ária, amit eddig senki nem hallott, a Cavalleria Rusticana, amelyet 1964-ben, Görögországban énekelt.

Sosem bújkált az igazság elől

Volf Callas személyes leveleinek sokaságát is megtalálta. Ahhoz, hogy néhányat megmutasson belőlük, Volf DiDonatot kérte fel a felolvasásra – azt, akinek köszönhetően azon a sorszerű, 2013-as éjszakán Volf élete megpecsételődött.

Volf célja a filmmel – saját bevallása szerint – az, hogy új dolgokat mondjon el az énekesnőről. A film jelenlegi IMDb (Internet Movie Database, mely egy online információs adatbázis filmszínészekről, filmekről, filmsorozatokról) pontszáma: 7,2.

Képek: cineuropa, Wikipédia, guillemrecolons.com

Forrás

Hírlevél feliratkozás

Feliratkozom

1022 Budapest, Detrekő u. 12. +36-1-786-64-64