A hely szelleme

Írta: Szatmári Róbert 

Alapvetően nem szeretem a szabadtéri klasszikus zenei koncerteket, mert az esetek túlnyomó többségében a környezet veszi át a zene felett az uralmat, már ha egyáltalán hallható a zene a zajoktól… Ezért nem is gyakran járok, ha mégis, inkább fesztiválok alkalmával fordult elő, a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Budapesti Nyári Fesztivál stb. Mert ezeken az előadásokon legalább a szcenírozás segít a produkció hangzásbeli hiányain.

IMG 1208 m resizeMost, hogy lassan egy hónapja nem voltam koncerten, ki voltam már éhezve a zenére, a beethoveni magasztosságra. Úgy éreztem, hogy a természet, a kastélypark kis szigete tökéletes színhelye lesz az Egmont-kísérőzenének és az V. szimfóniának, hiszen Beethoven szelleme is ott járhat még a fák között.

Így el is zarándokoltam Martonvásárra, a Nemzeti Filharmonikusok hagyományos nyári Beethoven-előadásainak egyikére. Legutóbb azt hiszem, 4-5 éve járhattam ott, de akkor az élmény nem hagyott maradandó nyomokat bennem. Hiszen főleg arra emlékszem, hogy alig hallottam valamit a zenekar játékából, mert erősen fújt a szél és a vonatok sem zajtalanul haladtak, némává elnyomva a zongoraverseny intimebb pillanatait.

Beethoven zenéje számomra mindig is a forradalomról szólt, lehetetlen úgy megközelíteni a zenét Beethoven után, mint előtte. Ha szimfóniáit, zongoraversenyeit, a Fidelio-t vagy egyéb műveit hallgatom, folyamatosan az az érzésem támad, hogy minden egyes hang, minden egyes zenei kifejezés tart valahová. Építkezik, frissül, gyorsul, majd lelassul, atomjaira hullik, és hirtelen újra kezd eggyé válni, újra megjelenik, vagy épp láthatóvá válik az a cél, aminek az irányába haladunk.

Ez a cél, a végállomás az, ami szavakkal leírhatatlan, és mindenkinek mást jelent. Olyasmi ez – bár félek leírni, annyira triviálisnak hat – mint valami fény az alagút végén. Egy ház, amit az ember folyamatosan épít, és már csak az utolsó simítások vannak hátra. Egy szép nő, akit megpillantunk a bárpultnál, és már csak pár lépést kell megtenni, hogy odalépjünk hozzá és megszólítsuk. Egy közösen megfogalmazott cél, amiért az ember küzd, ami egyaránt jelképes és megfogható, és ami annyira fontos, hogy élni is érdemes érte. Isten. A közjó. A forradalom maga. A szerelem. Az elkészült ház. Persze, nyilván ezek különböző szintjei ennek a magasztos és csodálatos zenének az értelmezésében, amit Beethoven muzsikája jelent.

Közvetlenül a Beethoven-szoborral szembeni ülések egyikére szólt a jegyem. Körülöttem fák, bokrok, az épp lenyugvó nap, és a több száz ember, akik együtt várták az élményt, a célt. Ezúttal nem volt szél, a madarak is piano kommenteltek, de még a vonat zakatolása sem sértette a művek teljességét. Sőt, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen tökéletesen egészíti ki a műveket a virágzó természet.

Vagy épp fordítva: a természet lett teljes ezzel a fenséges zenével. A művészet, az ember és a környezet harmóniája volt ott jelen. És ennek a harmóniának Beethovennél valóban részese az ember is, hiszen nem gyarló és kicsinyes mivoltunk jut eszünkbe róla, hanem maga az emberi ideál.

 

A Klasszik Rádió 92.1 hírlevelére való feliratkozás átmenetileg nem elérhető.

Kérjük szíves türelmüket, amíg helyreállítjuk a feliratkozást.

1022 Budapest, Detrekő u. 12. +36.1.786-64-64