A rózsák átadása - Szatmári Róbert jegyzete

Szatmári Róbert főszerkesztő legújabb jegyzete:

IMG 1208 m resizeRenée Fleming elhagyja az operaszínpadot? Talán.
Lehet, hogy örökre? Hiszen sokat sejtető nyilatkozatokat tett a New York-i Metropolitan Opera 2017. május 13-ai Rózsalovag-előadása előtt. Az biztos, hogy a Tábornagyné szerepét aznap énekelte utoljára, ennyit tudunk. És a közeljövőben valószínűleg minden barátja, kollégája, igazgatók és pályatársak, de leginkább a közönség fogja kérlelni, hogy maradjon. A szerepben is, a pályán is.
Korunk talán legnagyobb operadívája dönthet esetleg úgy, hogy a csúcson abbahagyja operabéli pályafutását? Ugyan szándékai szerint az éneklés továbbra is az élete része marad, hiszen kisebb darabokban továbbra is láthatjuk, dalesteket is ad még a közeljövőben, és ki tudja, mit hoz a sors még, új kihívásokat, ahogy ő maga is mondta.


Nem véletlen, hogy épp Richard Strauss ikonikus művét választotta első búcsúszónak. Egészen elképesztő, hogy mennyire eggyé tudott válni ezzel a különös zenei világgal, amit a bajor komponista teremtett. Renée Fleming anyanyelvként beszéli Strauss zenéjét, annak ellenére, hogy ő maga amerikai. Mégis annyira fel tud oldódni ebben a századfordulós, nagyon európai, nagyon bécsi, félig modern, félig szecessziós zenében, mint talán senki más. Nagyon nagy művészek énekelték Richard Strauss csodás asszony-alakjait, Jessye Normantól Kiri Te Kanawáig, de senkihez nem illettek úgy, mint hozzá, a ragyogó dívához.


Mindig úgy véltem, Richard Strauss nőalakjaihoz csak Mozart vagy Wagner asszonyai érnek fel. Bennük ugyanis egyszerre van jelen a konkrét élethelyzet és a karakter állandósága, egyszerre léteznek nagyon pontosan körülírható szituációkban, és szimbolikusan, az örökkévaló nőként a maguk teljességében, a cselekménytől szinte függetlenül. Salomé vagy Elektra eleve elvontak és szimbolikusak, de mégis ott van jellemükben a nőiség. De sosem érezzük banálisnak hozzájuk képest se Madeleine grófnőt, vagy a Tábornagynét, mert ők épp nőiességük megélése folytán válnak szimbólummá. És a gyanútlan néző-hallgató egyszerre csak ott találja magát egy világértelmezés kellős közepén...
Ahogy ezt Renée Fleming oda is varázsolta a búcsú-Rózsalovag első felvonásának végére, örökérvényűen és felejthetetlenül. Mert ő a hangi tökéletesség mellett nőiességével, intellektusával és színészi tehetségével egyszerre vált eggyé a szereppel….még akkor is, ha meglehetősen közhelyes is a megfogalmazás. De mint minden közhely, igaz is.


Érezte is aznap este a közönség, hogy a MET színpadán ezúttal is valami igen lényeges fogalmazódott meg, és hogy talán így, ebben a formában nem fog többé. Máshogy esetleg, de így biztosan nem. Nem is vesztegetném arra a szót, hogyan köszöntötte az ünneplő tömeg az énekesnőt, az olvasó fantáziájára bízom, hogy emelte magasra a szeretet a hatalmas alakítással búcsúzó nagy művészt, a közönség körülrajongott kedvencét. A Lincoln Center-ben ezt nagyon tudják.
Remélhetjük, hogy a búcsú csak ennek a szerepnek szólt, mindenesetre az operabarát tűvé teszi a következő szezon összes jelentős operaházának műsorát, Renée Fleming nevét keresve. És reménykedik, hogy ha nem is a Marschallin, de más szerep még csábítja annyira, hogy az a visszavonulás csak részleges legyen. A Marschallint már őrzi a sok nagyszerű felvétel és a közönség szeretete.
Renée Fleminget pedig várjuk vissza.

A Klasszik Rádió 92.1 hírlevelére való feliratkozás átmenetileg nem elérhető.

Kérjük szíves türelmüket, amíg helyreállítjuk a feliratkozást.

1022 Budapest, Detrekő u. 12. +36.1.786-64-64